Minden félelem benne van a könyvben

Kőrössi P. József (■): Nézzék meg, ilyen fiatal ember, s huszonnyolc nyelvre fordítják le a könyvét. Kezdjük ezt a mai estét kicsit rendhagyó módon, ugyanis szeretném bejelenteni, hogy benned is váradi vér csörgedez. Köszöntöm az édesanyádat, Tiszai Katalint, aki váradi, ezt most tudtam meg két napja. Réz Pálnak a mendemondáját el szoktam mondani, hogy a váradiak szerint kétféle ember van: váradi és nem váradi. És a váradiak szerint ők vannak többen! Ez most megint bebizonyosodott. Csavarogtunk ma a városban, és fantasztikus, hogy mindenre emlékszik, tanított téged olyan dolgokra, amikkel gyerekkorodban találkoztál, hiszen sokat jártatok ide.

Dragomán György (□): Mikor kicsi voltam, szinte minden nyáron jöttünk. Szerettem jönni, mert itt volt kajszibarack meg termálvíz. Vásárhelyen nem volt. Édesanyám nagyon szerette Váradot, és mindig úgy beszélt róla, hogy ez egy mitikus, szép hely. Én ezt így tanultam meg, mindig vártam, hogy jöjjünk, hetekig maradtunk. Hároméves koromból is van már innen emlékem. A pofticos (poftiţi!) bácsi. Nagyanyám kórházban volt és anyám mindig ment hozzá, de engem nem engedtek fel a kórterembe. Én nagyon féltem ott a portán lenni, és sírtam, hogy fel akarok menni anyámhoz. Anyám adott öt lejt a bácsinak, akkor felengedett és mondta, hogy „poftiţi!”, és akkor megjegyeztem, hogy a pofticos bácsi felenged, ha adunk neki öt lejt.

■ Akkor menjünk vissza a kezdetekhez. Marosvásárhelyen születtél. Mesélj nekünk arról a gyerekkori világról, ami ott téged övezett.

□ Nagyon szerettem Marosvásárhelyt. Eléggé kétlaki voltam ott, egy blokknegyedben laktunk, a negyedik emeleten, vegyes környék volt, a barátaim fele román volt, fele magyar, vegyes iskolába is jártam. Sokat voltam nagymamáméknál, fenn laktak a bulevárdon, ott más volt a környék. Vásárhely nekem egy átmenést jelent, innen oda, át kell menni a Kálvárián. Ha Marosvásárhelyre gondolok, akkor ez az út jut eszembe, hogy át kell menni a Kálvárián. Az különben is egy érdekes hely, ott átmenni, az embernek mindenféle kalandokban lehet része. Sokszor eszembe jut ez a helyszín, nem olyan látványos, de mégis.

■ Szüleid mivel foglalkoztak?

□ Édesapám a fogorvosin tanított az egyetemen, édesanyám magyart tanított, de tanított még románt meg franciát is gimnáziumban. Van egy öcsém is, öt évvel fiatalabb nálam, úgy éltünk, ahogy mindenki más.

■ Vele is jártál Váradon? Közös élményetek van.

□ Igen persze, ő is ugyanúgy jött, játszottunk a vízben a Félixfürdőn.

■ A pofticos bácsit ő nem ismerte?

□ Ő nem, neki jobb dolga volt ilyen szempontból, az ilyen traumák őt elkerülték.

■ Nyolcvannyolcban költözött ki az egész család Magyarországra, igaz? Sokszor nyilatkoztál már róla, hogy nem volt könnyű az életetek. Elég kemény volt a családnak ez az időszak, de lehet, hogy még hamarabb kezdődött.

□ Akkoriban vándoroltunk ki, amikor volt, akinek szerencséje volt és gyorsan elment, volt, aki meg lassan. Mi ezek voltunk, akiknek pechje volt. Két évig, vagy talán még több ideig is vártuk az útlevelet. Közben anyáék nem sokat dolgoztak, apámat kirúgták. Nehéz időszak volt. Nekem főleg az volt nehéz, hogy nem tudtuk, mikor megyünk ki végre. Minden nap búcsúztam a várostól.

■ Tizenöt éves voltál akkor.

□ Igen, a végére, de mikor kezdődött, akkor még olyan tizenhárom. Mindig vártuk, hogy jöjjön az útlevél, de csak nem jött. Az volt a rossz, hogy nem tudtuk, meddig tart még ez a dolog. Nekem az volt a nehéz, hogy folyamatosan búcsúztam Vásárhelytől. Mentem a Bolyai utcán és mindig azt gondoltam, lehet, most megyek végig rajta utoljára. Ez a gondolat tizedjére már fárasztó kezd lenni, nyomasztó volt. Közben jöttek hozzánk házkutatni, apámra rászálltak, kihallgatták.