El kellett számolnom magam előtt

Demény Péter (□): Ez politikai ügy volt annak idején, amikor a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazást meghirdették. Akkor én nagyon szomorú lettem, mert azt láttam, hogy nincsen megoldás. Ebben a dologban annyi érzelem mutatkozott – főleg a mi részünkről, határon túli magyarok részéről –, hogy velünk azért nem lehetett józanul beszélni, az úgynevezett anyamagyarokkal meg azért nem, mert számukra tisztán politikai ügy kerekedett belőle. Az „igen” vagy a „nem” gyakorlatilag azon múlt, hogy ki Fidesz-szavazó vagy ki MSZP-, illetve SZDSZ-szavazó. Én baloldali szabadgondolkodónak tartom magam, de azt láttam, hogy a baloldalról is rengeteg hülyeség áramlik. Olyanok, hogy a határon túliak mindent elesznek az anyaországiak elől, meg hogy az egészségbiztosítástól a nyugdíjig minden az övék lesz, és így tovább. Ez az egész gubanc nagyon felgyűjtötte bennem az indulatot. Az indulat, a feszültség a magánember számára nem jó, de egy költő számára szinte nem is tudok elképzelni jobb múzsát, mint ezeket a sebzettségeket. Erősen hatott rám Parti Nagy Lajos hosszú verse a hazáról, a Szívlapát, amelyikben a maga szempontjából írja le, hogy szép a haza meg jó a haza, hogy ő jól tájékozódik otthon, de azért mindent mégsem adna meg a hazáért. Ez a kettő meg Domonkos István immár „klasszikusnak” számító, 1971-ben, Svédországban írt Kormányeltörésben című verse is, tehát minden, ami lélekélmény meg olvasmányélmény volt bennem, egyszer csak kirobbant. Egyébként az volt az egyik legnagyobb sikerem. A Magvető Kiadó is megjelentette a Szép versek gyűjteményében, a Magyar Napló szerkesztette Az év versei című antológia is lehozta. Ez azt is jelenti, hogy mindkét oldal számára mondott valamit, mert hát a Magyar Napló inkább jobboldali, a Magvető pedig inkább baloldali irányultságú. A jobboldaliak talán úgy érezték, hogy megerősítem őket, a baloldaliaknak pedig lelkifurdalásuk, bűntudatuk lehetett. De hozzáteszem: a versben én mindkét oldalt elküldöm az… anyja piros csizmájába. Tehát egyik se kéne szeressen.

 

■ Számodra, mint íróember számára a saját közérzeted mellett, azon túl mennyire fontos kérdés az általános köz-érzet?

 

□ Azt szoktam mondani, hogy nem fontos, de nyilván, fontos. Olyan értelemben nem az, hogy én elég korán kiábrándultam a köz-ökből, bármilyen közt értsünk is alatta, ehhez életrajzi okok éppúgy hozzájárultak, mint alkatiak. Tehát nagyon nehezen tudom elviselni, hogyha egy szinte láthatatlan vagy homályos masszával együtt mi-ként emlegetnek valakik engem, ugyanakkor én sem tudok eltekinteni attól, hogy élek, hogy Erdélyben élek, hogy magyarként élek itt. Mindez bizonyos feszültségeket hordoz, bár ahogy én látom, az idő múlásával egyre kevesebbet. Tehát nem olyan jellegűeket például, amilyenekre a transzilvanizmus ideológiája épült, ugyanakkor meg, hogy nagy szavakat mondjak: ember vagyok én is, megnősültem, családom van, ilyen értelemben is beletartozom egy kategóriába. Persze, az ember gondolkozik és olvas. Az, hogy Romániában milyen a közérzet, és ezen belül Erdélyben milyen, az engem nagyon is befolyásol. De próbálok, hogy úgy mondjam, normális emberekhez igazodni.

 

■ Annak idején, amikor megírtad a regényedet, a Visszaforgatást, hogyan építkeztél? Kérlek, oszd meg velünk néhány műhelytitkodat. Tudniillik nagyon sok szerzői reflexió is van benne, tipródás-töprengés. Volt egy egységes vagy elnagyolt koncepciód, amely alapján építkeztél, vagy teljesen menet közben alakult ki, állt össze a szöveged?

 

□ Koncepció olyan értelemben volt, hogy nagyon határozottan tudtam, az életemnek az első huszonhárom-huszonöt évével el kell számolnom magam előtt, mások előtt. Isten tudja, miként, de meg kell tennem. Odaültem a géphez egy adott pillanatban, és egy délután alatt megírtam körülbelül egy fejezetet – egyébként hat évig írtam ezt a könyvet. Az más kérdés, hogy nem minden délután dolgoztam, és hogy a regény struktúrája is sokat változott. Érdekes, hogy mi lesz a műből, amikor elengedi az író. Tájainkon még mindig nemigen szeretik azt, hogy „a szerző halála”, holott „van benne valami”. Abban az értelemben, hogy nagyrészt megéltem a Visszaforgatásban történteket, hogy a regényt mindenképpen én írtam, azt senki nem veheti el tőlem, de aztán az értelmezők olyan dolgokra bukkantak, amelyekről nekem fogalmam sem volt. Vagy igazuk van, vagy nincs. Például az egyik barátnőm azt mondta, hogy a regénynek a legsikerültebb része a családtörténeti szál, mert érződik, hogy én bosszút akartam állni a családomon, és hogy ez sikerült is az irodalom eszközeivel. Nem úgy indultam neki, azt hiszem, hogy bosszút fogok állni a családomon, inkább a vallomás ihletett, a vallomáskényszer gyötört. De nem tagadhatom, hogy ebben sok igazság van. Visszatérve a kérdésedre, így készült valahogy, hat éven át, sok húzással, sok toldással, főleg Balázs Imre József, aztán később Láng Zsolt és Visky András segítségével. Azóta is úgy érzem, akik olvassák, azokra hat. Azt jelenti, hogy valamit sikerült elkapnom.