Az élet van előbb, aztán a szöveg

Kőrössi P. József (■): Köszöntöm Önöket és Borbély Szilárdot, akiről útközben megtudtam, hogy Nagyváradon csak futólag járt, egyszer tartózkodott itt valamivel hosszabb ideig annál, mint amikor átrohan a városon Kolozsvár vagy Marosvásárhely felé. Váraddal igazából most találkozik. Borbély Szilárd 1964-ben született Fehérgyarmaton, és ’88-ban jelent meg első, Adatok című verseskönyve. Azt mondanám, ha nem mellettem ülne, hogy nagyon gyorsan ívelt fel költői pályája, gyors egymásutánban jelentek meg könyvei, és ezek a könyvek ’89 után sorra hozták neki a hivatalos, de elsősorban szakmai elismeréseket. József Attila-díj, IRAT-nívódíj, Füst Milán-díj, és amit nagyon fontosnak tartok, a Palládium-díj 2005-ben. Azért tartom ezt fontosnak, mert ekkor a kritika őt a csúcsra vitte. Majd meg fogom kérdezni, hogy ő így érzi-e, de először, úgy, ahogy szoktuk, próbálja meg ő saját magát bemutatni kérdések alapján.

Úgy veszem észre az életrajzodból, hogy két település határozta meg az életedet; az egyik Fehérgyarmat, ahol születtél. Kérlek, beszélj erről, a szűkebb környezetedet is bemutatva.

Borbély Szilárd (□): Annyit pontosítanék, hogy én nem vagyok fehérgyarmati, ott annyi időt töltöttem, míg „anyukámban” bevitt a mentő a kórházba, ott megszülettem, azután hazaszállítottak. Néha betévedtünk Fehérgyarmatra a kórházba, ha beteg voltam. Én falusi vagyok, két kicsi faluban éltünk, először egy nagyon pici faluban, amit úgy hívnak, hogy Túrricse. Ha átmegyünk a határon, akkor Zajta, Tiszaberek, aztán Túrricse következik. A határtól a harmadik falu. Mi ott laktunk egy kicsi faluban, aztán egy kicsit nagyobb faluban, egészen addig, amíg el nem keveredtem az egyetemre, azóta Debrecenben lakom. Azt szeretném csak mondani, hallottam, hogy nagyváradinak lenni milyen nagy dolog, és a falusiakhoz képest ez egy hatalmas vízválasztó. Én alapvetően falusi vagyok, és az is maradok most már, hiába élek városban valamennyi ideje. Alapvetően a gyerekkorom, minden, ahogy világot látok, ahogy gondolkodom, ahova szeretnék tartozni, az falu, nem város. Ott nem éreztem jól magam.

■ Írásaid jelentős része sokszor falusi képet fest akár a nagyapáról, akár egy-egy családi környezetről – különösen az Árnyképrajzoló tárcanovelláidra gondolok. Az egyik ilyen novelládban régi letűnt világként ábrázolod.

□ A Gyerekkor falun című írásra gondolhatsz. Egészen különös volt az ott a hatvanas évek közepe környékén, a hatvanas évek végén; a világtól nagyon távoli vidék volt, ahol éltem a szüleimmel, pici falu. Túrricsén laktunk abban az időben ötszázan vagy hatszázan, szóval kicsike falu volt, és én ott még láttam, milyen volt a szatmári falu, milyen volt a magyar falu, olyan eszközöket használt a nagyapám, olyanokat használtak a szüleim, olyan tárgyaik, olyan szokásaik voltak. Később, amikor már egyetemista voltam, olvastam azt a gyűjtést, amelyet Rubin Magda készített, szatmári rémmesék ezek, igazából boszorkányos emberekről, tudálékos emberekről. Történetek arról, hogyan változnak át lóvá meg más állattá, és hogyan kísértik a többieket, meg mindenféle csodálatos dolgokról, amit varázserővel visznek végbe. Ezeket én a nagyapámtól meg az apámtól hallottam, mint esti mesét. Ez akkor még élő kultúra volt, aztán hirtelen, a hetvenes évek elején vége lett, mintha nem is lett volna. Arra emlékszem, hogy ez a világ, ami eltűnt, hirtelen és drasztikusan, engem a régi emberek világára emlékeztetett, és megvallom őszintén, az szimpatikusabb, szebb, kedvesebb volt, mint ami azután következett.

■ Most melyik nagyapádról beszéltél? A valódiról? Ez most egy ravasz kérdés.

□ Ez a létező nem valódi. Mert volt a nemlétező valódi, Auschwitzban tűnt el, őt nem láthattam. De volt a létező, nem valódi, akiről nem tudtam sokáig, hogy nem ő az igazi nagyapám, de úgy szerettem és úgy éltem vele. Ő kulák paraszt volt, nagyon rendes, kedves ember, és neki volt egy hatalmas gazdasága, eszközökkel, mindennel. Most elmegyünk a gyerekeimmel a falumúzeumba és mutatom nekik, hogy „na, azzal dolgoztunk”.

■ A Gyerekkor falun című novelládban, ami tárcának készült eredetileg, nem?

□ Tárca, de ez egy ilyen fajtalan műfaj.

■ Tehát itt írsz erről a világról, és ennek a novellának a hőse, a mesélője talál egy tárgyat a padláson, amit nem is padlásnak hívnak itt, hanem házszínnek.

□ Igen, arrafele úgy mondják.