Miután az első színfoltot feltetted, szinte magától jön az egész (beszélgetés Nagyváradon a Jakobovits házaspárral)

Kőrössi P. József: Egyikőtök sem született Nagyváradon, mégis, az életetek során nagyváradivá váltatok. Nyilatkozataitokból, Miklósnak az írásaiból – váradi írók, festők portréit írta meg – számomra ez derül ki. Márta is sokféleképpen, gyökeresen kötődik Váradhoz. Te Kolozsváron születtél, Miklós…

Jakobovits Miklós: Igen. Kolozsváron születtem, nagy élmény volt számomra édesapám munkahelye, a Kolozsvári Nemzeti Színház, ahol ő 1940-től ’44-ig, dolgozott, amíg a színház meg nem szűnt. Akkoriban olyan emberek voltak igazgatók, mint Kemény János, Bánffy Miklós. A négy-öt éves gyereknek kivételes élményt jelentett a Tordai úton lévő hatalmas festészeti műterem, ahol ő a díszletfestő műhelynek volt a főnöke, és szinte naponta új és új anyagokkal dolgozott. A szobrászattól a festészetig különböző anyagoknak az érzeteit kellett elkészítenie, hisz szinte hetente voltak új előadások. Mivel háború volt, arra törekedett a színház, hogy az embereknek valami újat adjon. Nagy élményt jelentett a festéktörés, a vásznak kihúzása, s mint kicsi gyerekbe, belém ivódtak azok az érzetek, amelyek később a képzőművészethez kötöttek. Gyerekkori látásmódom nem történésekhez kötődött, hanem az anyagoknak az érzeteihez, a különböző ráérzésekhez, a színekhez, és az olyan érzékletes dolgokhoz, amelyek révén később a képzőművészetben egyéni meglátást tudtam kialakítani. A másik nagy élményem a Piarista Gimnázium, ami akkor még létezett. Nem annyira a vallásos jellege, hanem inkább a nevelési karaktere volt fontos.

1948-ban, 12 éves koromban, mikor megalakult a sepsiszentgyörgyi színház, édesapámat kinevezték a színház díszlettervezőjének, és díszletfestőjének.

Ott, Szentgyörgyön egészen más élet kezdődött számomra.

K. P. J.: Kisgyerekkorodban milyen volt a kapcsolatod a szüleiddel?

J. Miklós: A családon belül nagyon erősen kötődtünk egymáshoz. Tisztelettel és nagy szeretettel voltam a szüleim iránt, az, amit ma annyira hangsúlyoznak, generációs meg nem tudom, milyen problémák, feszültségek, nálunk egyáltalán nem voltak. Igazi család voltunk, ami nem zárja ki, hogy ne lett volna sok vitám édesapámmal, főleg a későbbi időkben, amikor kezdtem az elvontabb vonal felé menni, hogy miért rugaszkodok úgy el. Ő nemcsak díszlettervező volt, ő festette a Bálint Tibor Zokogó majom című regényében szereplő kocsmának, a Zokogó Majomnak a cégtábláját is. Nem volt főiskolája, így csak saját tehetségére, őszinte megérzéseire támaszkodhatott. Számomra egy egész életre meghatározó volt ebből, hogy általában a művészi munkához csak tökéletes őszinteséggel és a megfelelő örömmel szabad hozzányúlni… Teljesen elképzelhetetlen lett a későbbi években számomra, hogy akár politikai odadörgölőzéssel, akár más eszközökkel hasznot húzzak. Azok az élmények maradtak meg a gyerekkoromból, amelyek ezt a magatartást erősítették. A művészetnek csak így van értelme. Ezt olyan szépen fogalmazta meg Tompa Gábor egyik interjújában: a művésznek a célja nem lehet más, mint a titkoknak a keresése. Márai szerint pedig a képzőművészet nem ábrázolás, hanem sugárzás. Mivel számomra a képzőművészet nem irodalom, és nem filozófia, hanem valami egészen más dolog, saját alkatomnak megfelelően ösztönösen, médiumszerűen az életből adódó élményeket keresem. Az életből magadba szívod, felszeded az élményeket, és azokat lelki kényszerből adódóan színben, formában visszasugárzod.

K. P. J.: Márta, te Tasnádszántón születtél. Az hol van?

Jakobovits Márta: A Szilágyságban van, egy kicsi falu, Nagykárolyhoz, Szatmárhoz közel. Meghatározó volt számomra a falusi gyermekkor, a természet közelsége, a nagyon egyszerű életvitel, ami a mi családunknak és életünknek része volt. Utólagosan visszapörgetve érzem, menynyire meghatározta a gondolkodásomat, az ízlésvilágomat, a természetes anyagokhoz való viszonyomat a falusi környezet. Gyerekkorodban, amikor mindenre rácsodálkozol, mágikusnak, titokzatosnak érzed a világot, nem értelemmel, hanem intuícióval, ösztönnel, tudatalatti rétegeivel kapcsolódik rá az ember a környezetére, és akkor még minden olyan varázslatosnak tűnik. Egy cserépdarab, egy ág, egy kő. Ezek az érzetek később akkor bukkannak elő, amikor dolgozom az agyaggal, akkor sem tudatosan, inkább ösztönszerűen, megint újra találkozom azzal a világgal. Édesapám református pap volt, Svájcban doktorált, s ezzel együtt egy falusi lelkészcsalád életét éltük. Kolozsváron az egyetemen taníthatott volna, de fontosabbnak tartotta, hogy egy gyülekezetben szolgáljon. Akkoriban nagy dolog volt papnak lenni, az 1944 utáni változásokban helytállni, azon dolgozni, amiben ő hitt.

Édesanyám a nagybányai iskolának volt tanítványa. Egy gödöllői művésztanár foglalkozott vele, azt követte a nagybányai iskola, ahol két nyári tábor ideje alatt dolgozott. Az utolsó generáció utolsó tanítványai közé tartozott. A falainkon nagybányai képek lógtak. A nagybányai legendák nekünk mindennapi történetek voltak. Édesanyám foglalkozott velünk, rajzolt és rajzoltatott, és mi csodáltuk őt. Abbahagyta a festészetet, feladta, vagy inkább elfogadta a helyzetét. Négy gyermek mellett nem lehetett művészéletet élni. A biztonságot, a családi hátteret mindannyiunk számára ő, a papné teremtette meg.

K. P. J.: Sárközynek hívnak eredendően…

J. Márta: Igen. Családunk esetében ez i-vel és ipszilonos formában is jelen van. Bethlen Gábor a református papoknak nemességet adományozott, ezért édesapám a teológián már az ipszilonos nevet viselte.

K. P. J.: Magától értetődő volt, hogy keramikus leszel?

J. Márta: Nem. Le is akartak beszélni a szüleim, főleg édesapám; nem tekintette komoly pályának, hogy valaki képzőművészettel foglalkozzon. Szembe kellett menni a családdal… Először is elvégeztem három év architektúrát, mert az egy értelmesebb dolog. Amikor befejeztem, azt mondta édesapám, tessék dolgozni egy évet. Zilahon mint építésztechnikus dolgoztam egy évet, s ott ismerkedtem meg Palotás Jutkával, aki most Crăciun Judit néven kitűnő keramikus, s aki akkor ugyancsak képzőművészetire készült. Kivettünk egy műtermet, minden nap délután volt modellünk, dolgoztunk, és kiállítást rendeztünk, majd elmentünk felvételizni. Ugyanabban az évben felvételizett a bátyám is. Amikor bevallottuk odahaza, hogy mind a ketten egyetemre felvételizünk, édesapám azt mondta: egyikőtök jusson be, mert kettőt nem tudunk eltartani. Bejutottunk mind a ketten…

K. P. J.: Évtizedek óta, ha megszakításokkal is, de folyamatosan benne vagytok nemcsak a képzőművészet világában, hanem elmélet és szervezés szintjén is folyamatosan, másrészt nemcsak a képzőművészet világa, hanem irodalom és egyéb művészetek is mindig meg-megjelennek a környezetetekben, mindennapi életetekben. Személyek, rendezvények, események…

J. Márta: A szellemi közeg egy egységes valami, abból nyilván minden izgatja az embert, ami vele azonos síkon történik, vagy amivel kapcsolatot tud teremteni.

K. P. J.: Miklós, természetes volt, hogy te képzőművészeti pályára mész?

J. Miklós: 1947–48-ban Szentgyörgyön tehetségkutató verseny indult. Lejött Kós András szobrász – Kós Károly fia – és Abodi Nagy Béla festőművész, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesületének egyik megalapítója és más jeles képzőművészek. Tizennégy éves voltam. Ekkoriban alakult Kolozsváron a képzőművészeti főiskola; akit a tehetségkutató vizsgán felvettek, bekerült a főiskolára. Így kerültem be én is. Kölyök voltam, s Édesapám azt mondta, várjunk, mert megalakul Marosvásárhelyt a művészeti középiskola. Így is történt, és akkor átmentem Vásárhelyre. A marosvásárhelyi iskolában rendkívül fontos volt a mesterségnek az elsajátítása. Tökéletesen tudjál rajzolni, ismerd a formát, ismerd az anatómiát. Gipszek után dolgoztunk, de ez mégis sikerélményt adott. Bordy András, Barabás István ismert festők voltak a tanáraink. Nekem nagyon nagy élmény volt, hogy olyan fiúk voltak a képzőművészeti középiskolában a barátaim s kollégáim, akiket hasonló dolgok érdekeltek.

Az volt a jó a középiskolában, hogy mesterségbeli dolgokon volt a hangsúly. Az volt a lényeg. Alig volt elmélet. Főleg szénrajzok és ceruzarajzok készültek. Életformánkká vált már ott, tizenéves korunkban a művészet.

Kolozsváron az egyik tanárom Kádár Tibor volt, vele egészen közeli baráti viszonyba kerültem. Nagyon érdekes arcú, kemény vonású ember volt, Tusnád környékéről. Újszerű vonallal jött, egy kicsit Matisse-ék és a francia művészet hatása alatt állt. Újszerű látásától a többi tanár idegenkedett.

K. P. J.: Miklóssy Gábor?

J. Miklós: Miklóssy más karakterű festő volt, nyugodt, monumentális. Hálás vagyok neki, mert Velázquez és Goya festészetét közel hozta hozzám, az a fajta piktor, akit a világ központi piktorának érzek. A színeknek a komolysága és a színeknek a játéka egyszerre volt fontos számukra.

Én… nem is bolondos, inkább széjjelszórt gyerek voltam. Miklóssy szeretett, de mindig veszekedett velem, a naplójában több bejegyzése rám is vonatkozik.

K. P. J.: Márta, te kerámia szakra felvételiztél, ugye?

J. Márta: Nagyon szerettem festeni is, sokat foglalkoztatott, hogy mit válasszak, mivel próbálkozzak. A kerámiával nem volt különösebb kapcsolatom, a formák szeretete azonban abba az irányba is vonzott… és a kerámia mellett döntöttem. Szerencsésnek éreztem magamat, rendkívül érdekes tanárokat fogtam ki.