Színek és formák hűséges mágusa

Az arisztotelészi színelméletet két irányból, más-más célzattal felforgató newtoni optikának és Goethe színtanának „kibékítése” talán kínálhat némi fogódzót a piktúrában kalandozó szemlélő számára, aki megkísérli egy-egy művész – esetünkben Jakobovits Miklós – egyéni színtetteit fogalmi szinten megragadni. A magát avatottnak érző kalandor akár első látásra ráhibázhat erre az összetéveszthetetlen színvilágra a felismerés szintjén, de hogy miért „egyéni” és miért „öszszetéveszthetetlen”, azt nyelvi eszközökkel leírni – lehetetlen. Indulásból már az is gondot okoz, hogy nincsenek megfelelő szavaink a kimeríthetetlen színmágia elemeire. Mert hát az megállapítható, az felsorolható, hogy egyik legkedveltebb színe a „kék”, megannyi változatával, az égszínkéktől a türkizig, a berlini kéktől a kobaltig és így tovább, de annak további „jakobovitsos” változatait legfeljebb körülírni lehet, néven nevezni hiábavaló próbálkozás. És még hol vannak a szürkéi, a lilái, a földszínei, a megannyi színtartomány kínálatával?

Kikísérletezett lehetőségeinek birtokában Miklós mester soha nem enged a tobzódás csábításának. Régebbi munkái is, még inkább az utóbbi években született képtárgyai – melyekből lapunk kínálata összeállt –, jobbára egy, legfeljebb két domináns színben, gyakran a monokrómia jegyében születtek. Már-már szerzetesi szigorral válogat, nem sokkolni kíván, inkább meditációra késztet.