A romániai magyarság első politikai szervezkedése

Kilencvenéves történetet ismertetünk, esetleges mai tanulságokkal. A reménykeltő kezdeményezés hamar elakadt. 1920. december 19-én az újságok arról adtak hírt, hogy a belügyminisztérium szigorú rendeletet hozott…

Ezerkilencszázhúsz utolsó hónapjaiban a Nagy-Romániához csatolt területek magyarsága kezdett magához térni a trianoni döntés okozta letargiából, s egyre többen vetették fel a politikai aktivitás megindításának szükségességét. Miután híre ment, hogy Magyarország is törvénybe iktatta a nagyhatalmak döntését, kiterjedt és átfogó mozgalom indult az itteni magyarság megszervezéséért.

A Nagyvárad című napilap az 1920. október 5-i számának vezércikkében így fogalmazott: „Nincs veszve még minden. Romániában is magyar marad a magyar. A békekonferencia a kisebbségek jogait biztosította, s ha az itteni magyarság egy szilárd táborba tömörül, lesz annyi ereje és erkölcsi súlya, hogy nemzetközileg garantált jogait biztosítani tudja magának.” A cikk arról is hírt adott, hogy Kolozsváron dr. Grandpierre Emil, volt törvényszéki elnök, a Károlyi-kormány idején főispán-kormánybiztos, kezdeményezte a politikai küzdelem megindítását. A vezércikkben ezt így értékelték: „Megmozdulása a párciumbeli [sic!] magyarság széles rétegének egy politikai táborba való tömörülését jelenti, amire ma már elkerülhetetlenül szükség van, s ami nélkül az erdélyi magyarság mint oldott kéve hull szét, lezüllik, elrongyolódik, kivándorol, vagy egységes irányító kéz hiányában idegen célok szolgálatába szegődik… a betévő falatért, az egzisztenciáért, a lakásért, a kicsinyes emberi morzsákért.”

A Nagyváradi Napló A romániai magyarság szervezkedése címen adott hírt a mozgalomról: „Az eddigi meddő passzivitás után elérkezett az ideje, hogy a magyarság is sorompóba lépjen a békeszerződésben és a gyulafehérvári határozatokban, a kisebbségek részére biztosított jogok megóvására. Fontos kérdések kerülnek megoldásra, mint a nemzeti kisebbségek államtitkársága, a választói törvény, új közigazgatási beosztás, agrárreform, nemzetiségi törvény. Ezek megoldásánál jelen kell lennie a magyarság képviselőinek.”

A reménykeltő kezdeményezés hamar elakadt. 1920. december 19-én az újságok arról adtak hírt, hogy a belügyminisztérium szigorú rendeletet hozott a gyűlések tartásáról és egyesületek szervezéséről, működéséről. 1920. december 21-én már arról írtak, hogy elhalasztották az erdélyi magyarság politikai nagygyűlését. A Nagyvárad cikkírója így írt erről: „A magyarság megmozdulásának aktualitását nem egyszer kifejtettük: A magyarság vezetői hagyják ott a passzivitásuk kényelmes lakóhelyeit, lépjenek ki nyíltan a nagy nyilvánosság elé. Nincsenek titkos terveink, nem szövünk összeesküvést az állam vagy egyik-másik irányadó politikai személyiség ellen. Egyedüli célunk a magyarság számára ugyanazokat a politikai és kulturális szabadságjogokat biztosítani, amelyek az állam minden polgárát megilletik. Megtették törvényes formában a kezdő lépéseket a magyarság politikai szervezkedésére. Petala tábornok rendelete azonban új alkalmat adott arra, hogy ismét elhalasszák az egész szervezkedést” – fogalmazott kiábrándultan a cikk szerzője.

A nagyváradi Szabadság című lap 1920. december 25-i számában Karácsonyi kételkedések címmel Tabéry Géza írt vezércikket. Ebből idézünk: „Keressük mi is a megtérést, csakhogy azon egyedüli alapon, mely nem jelent egyet a faji önérzetünk hasbarúgásával. Kulturális téren élni, érvényesülni többször próbálkozott az erdélyi magyarság. És a kultúra legtöbbször a szeretet propagandájával, vagy ha nem azzal, hát legalább a gyűlölködés elterelésével egyértelmű. Jutalmunk érte a bukaresti sajtó permanens heccelődése volt, a gyűlölködés emeletes lángra lobbanása, míg végre a nagy nehezen megindult EMKE is kénytelen takarodót fújni, – minden szeretet legnagyobb diadalára – éppen karácsony előtt. Nem! Ne követelje tőlünk senki, hogy szokásos ömlengéseink enyhe habjaival tiszteljük ünnepinek karácsonyunkat. Nem rejthetjük el kifogásainkat…

A magyarság egyetlen nyíltan bevallott és semmi emberi, vagy modern államelméleti törvénybe nem ütköző célja az, hogy kulturális fejlődése veszélyeztetése nélkül óhajtja megteremteni a maga számára a szilárd gazdasági alapot.

S ha egyszer el fog érkezni az a karácsony, amelyben számarányát és belső értékeit megillető helyét a magyarság elfoglalhatja az új viszonyok között, a legtöbben csodálkozva fognak visszatekinteni a nemzetiségi kiközösítés korszakára.

Mi a legjobbhiszeműleg próbálunk erdélyi magyar belpolitikát csinálni, aktív politikát, hogy bekapcsolódjunk a romániai emberközösség problémái megfejtésébe. Nem kevesebb fontosságot tulajdonítunk a minket érdeklő kisebbség közigazgatási részvételének, legalábbis a magyar többség lakta vidékeken. A puritán közigazgatás, a puritán igazságszolgáltatás valóságos mentsvárait kellett volna kiépíteni ezen a területen. (…) Politikai tetterőnk érvényesítésének célja a politikai és kulturális existenciánk oltalmazása a becsületes parlamentarizmus minden eszközének, – ha kell fegyverének – felhasználásával.

A magyarságnak igenis érdekében áll aktív politizálással segíteni leromlott helyzetén, a románságnak pedig nem irreleváns, hogy egy kétmilliós kisebbség jóléttől duzzadó izmokkal tolja fölfelé szekerét, avagy soványságában is súlyt jelentő ballasztnak akaszkodik a saroglyára, hogy az egész fogatot visszafele tartsa az ösvényről. Kell a politikai aktivitás, úgy kellene, mint a friss kenyér.”

Árnyaltabban s meggyőzőbben fogalmazott a Keleti Újságban ugyanazon a napon megjelent vezércikkében Paál Árpád: „Többször elhangzott már, hogy nincs rossz magyar és jó magyar, s nem lehet kiátkozni egyeseket más nézőpontjuk miatt. A másnézetiség, a pártoskodás önmagába véve gondolkodási és cselekvési folyamatok megindítói, előrevivői. Haszontalanná és károssá csak a kizárólagossággal válhatnak, amikor egy csoport mindenáron hatalmat, vezetést, anyagi előnyöket akar a kezébe ragadni, s ezért ellökdösi magától a cselekvésben részt venni akaró többi embert. A magyarságnak a legfőbb közérdeke, hogy utolsó katonája is készen álljon a vezetésre. A közérdekkel szemben a legsúlyosabb hiba a klikkszerűség és minden olyan csoportosulás, amely egy-egy elfogultság körül csak erkölcsi terrorral, hamis beállítással, elhallgatásokkal, embersüllyesztésekkel tudja tömöríteni az embereket. Az erre való hajlamosság minden dudváját tépjük ki lelkünkből. A vezetőknek szélesre kitárt lélekkel és minden gyűlölettől írtózó szeretettel kell felölelniük környező társadalmunkat és tömegeinket…”