A fáradt ember

Egy ember ezer évig dolgozott megállás nélkül. A mellékhelyiségre sem ment ki, visszatartotta teste unszolását, a futószalag sem állt le, az anyag sem fogyott el. Már mindenki otthagyta. Le akarták kapcsolni a villanyt is, de szólt, hogy hagyják csak, úgy jobban lát, ha nincs sötét. Szomorú ember volt? Nem, de vidámnak sem tűnt, inkább kissé fáradtnak. Feszengett a széken, talán elzsibbadtak a lábai, vagy a karjait érezte súlyosnak. Jobbról jön az anyag, csak éppen hozzá kell érni, és készen is van. Ezt követi a társa. Hozzá kell érni, elsiklik balra, immár készen, és már csak a következőre kell várni. Aztán jön még egy, amelyikhez hozzáér, megvan ezzel a munkával, a futószalag már termeli az újat. Jobbról balra, gyorsan, ahogy az ember bírja, a kezét felemeli, az ujjával rábök a szürke, formátlan anyagra, az megelevenedik, színt kap és egy kis belső fényt, majd továbbhalad, jobbra. Ezer év alatt nincs idő utánanézni, a sorsát követni, inteni neki vagy elköszönni tőle. Hiszen jobbról egy újabb lép be, s mint a férj, aki kalapját sem veti le és szürke ballonkabátját is az ágyra kívánja majd leteríteni – egyenesen jön, egyenesen megy. A kezet felemeli, rábök, a kezet leengedi, pillant. A kezet felemeli, újból bök, a kezet leengedi, pillant. Minden tizedik anyag után megtörli a homlokát, ilyenkor a futószalag is megbotlik, csak érte. Minden századik anyag után sóhajt. Ilyenkor nem törli meg a homlokát, így a következő alkalommal kétszeresére növekszik a nedvesség. Minden ezredik anyag után az ételre és italra gondol, minden tízezredik után megállítja a gépet, leszáll a székből. A kis táskájába nyúl, érzi, hogy nem szívesen nézne tükörbe, hiszen erős, mély vonalak hasítják fel arca bőrét, és szeme bevérzett. Hunyorog, mint a szürke, távoli plafonon imbolygó csupasz villanyégő. Lassan falatozik, mutatóujjával meg-megkaparássza lyukas fogait. Vakarózik, nem szabad azonban semmit sem elnagyolni, gondolja, hiszen akkor oda a szabadidő.

De hogy mire is jó ez a tíz perc szünet… Legyúrja az ételt, iszik hozzá, de a poshadt, langyos víz nem esik jól, a kenyérrel keveredik a szájában. Kiköpné, ha merné. A gépre gondol ismét, mintha most megszabadult volna tőle, de tudja, hogy ez is csak olyan, mint az anyaggal. Elúszik a szemei előtt, de már ott van ismét, s ki tudja, otthon tévéző, szivarozó társai nem gondolnak-e most rá. Ezer éve ül itt, tudja pontosan, mert figyelte a naptárt, lejegyzi, hogy mennyit dolgozik, próbálja utolérni magát, ügyesebb lenni. Az energiát beosztani, jól odafigyelni minden mozdulatra. Büszke arra, hogy robot. Most vissza kell mennie. Elcsomagol, gondosan behelyezi az ételtől megfosztott papírt a táskájába, aztán kis nyögéssel fűszerezve áll fel, visszalépked a géphez. Szinte megreszket a keze. Megnyomja a piros, nagy gombot, melynek széleire kinyomódtak a piszkos ujj nyomai, középen viszont szép, tiszta. Kis zörejt hall jobbról, lassan beindul a gép, egy perc múlva vígan kattog. Ilyenkor még vidám a futószalag is, gondolja, de tudja, hogy később már az is szomorú lesz. A tizedik anyag után megtörli a homlokát, a századik után sóhajt, az ezredik után az ételre és italra gondol. Aztán üt az óra, letelik az ezer év, s nem is tudja, mit tegyen most.

Régóta várja ezt a pillanatot. Az utolsó szünet után még kibírhatatlannak tűnt a munka. Forróság marta a lábát, néha nem törölte meg a homlokát, és úgy döntött, az ételre és italra sem szeretne gondolni, csak majd, mikor hazaindul. Ezer évvel ezelőtt lépett be a hátsó ajtón, akkor még más generáció dolgozott itt, azok fiai kerültek a gépek mellé, a fáradt ember mellé. Vidáman csevegtek, este aztán hazatértek tévézni és szivarozni, ő pedig itt maradt, a kattogó gépekkel. Nem érezte, hogy joga volna ahhoz, hogy ő is felkeljen és életet éljen. Hiszen így fontos, ugye, így a társadalom dob majd egy köszönetet a tarisznyájába.

S most mi legyen? Haza kell mennie, emlékszik, azt mondták neki, hogy fenntartanak egy lakást neki. Úgy tudja, hogy nincs is olyan meszsze.

Feldobja táskáját a vállára, s úgy érzi később is, hogy nagyon könnyedén dobta el magától az utolsó pillanatot. Hiszen nem néz körül, nem érinti meg a piros gombot, s a régen tervezett, gondosan előkészített nagy gondolatai is megbújnak a feledés gondos szoknyája alatt. Inkább csak elveszti ezt a játszmát is, mind mindig.

Mikor becsukja maga után az ajtót, a szomszédos ház oldalára néz. Egy akasztott jézust lát ott, alatta idős, rongyaiba burkolózó öregasszony árul további jézusokat. Köszön, az nem fogadja. Még egy vesztes kör. Eh, mit számít ez már.

Nem okos ember. Nem beszédes. Nem sokat törődik azzal, hogy tiszta-e a körme, mosakodott-e, szép-e a kiejtése, tudják-e a nevét. Ő sem igazán tudja a nevét, a nyelve hegyén érzi a magánhangzókat, néhány mássalhangzó is felbukkan az emlékezet homályában, de nem szánják meg őt. A nevének valaha volt íze, formája és színe. Lila volt, s talán szögletes, férfias, az ízét azonban teljesen elfelejtette. A név elmerült a múltban.

Ezer évet hagyott ott. Mikor hátranéz – mert erre még képes, és igen, ezt a kört ő fogja megnyerni, mert megtette –, csak egy kis fehér kockát lát, talán soha nem is dolgozott volna ott? Mi történt a bűzzel, a szék ragadós támlájával, a kis patkányokkal és a hatalmas épület hátsó, éjjel sötétbe vesző részével, mely úgy tátongott előtte, mintha kiharapták volna a világból? Azt sem tudja, hogy miért nem állt fel soha és nézett szét éjjelenként. Kiléphetett volna az ajtón, hogy vásároljon egy jézust. Vagy felkapcsoljon még egy lámpát, az alatt beszéljen magával. De hát mit is mondott volna?