Zoltán, Attila

Látom, hogy végtelen. A reggel még sötét.
Átúszik halvány fénybe néhány óra,
és aztán újra támad, a délutánban
már ismét ő a főnök. A téli éjszaka.

Hideg, nedves, sötét, belül a csontban
sípol a szél, ahogy Nadányi mondja,
az ismeretlen náthás, mert nem érték
könnyelmű költők irománya itten.

És hát nincsen a sorsunkban szemérem.
Végére nem érek, véget nem ér soha.
A téli éjszakát hiába mérem.

Fülsiketítő csontsípoltatásban
átvacogott rettentő éjszakáknak
vagyok többszörös tulajdonosa.