Utamon

A reménység mezején vágtat velem a ló.
Alatta reszketve dübörög a föld.
Változás szele kap bele arcomba,
Elhagyom az egyhangúság megunt árnyait.
Kopár tájról termékeny talajra érkezem,
ahol a megújulás virágai nyílnak.
Vigyázva léptetek lovammal köztük.
Lassan, hogy le ne tapossa gyenge száraik,
hiszen nekem nőttek ezek a virágok,
hogy teleszívjam illatukkal tüdőm.
Lágy bizsergés fogja át egész lényem.
Majd lovammal andalogva tovább baktatok.
Elérvén a remény kapuját, halkan bekopogok rajta,
ahogy egy messziről jött utazóhoz illik,
aki bebocsátást kér az álmok palotájába,
és együtt szeretne álmodni a nagy álmodókkal,
nem szégyellve saját álmait.

Nyissátok meg hát a kaput előttem,
és szívetekkel szívemet fogadjátok,
hogy ne tévedjek el a sötét úton,
hogy megtaláljam helyem a nagyvilágban.