„Az igazságot is meg lehet szokni”(Trianon részleges revíziója, Észak-Erdély 1940-es visszatérése az irodalom tükrében)

„Csodatevő harangszó”

Az 1940. augusztus 30-án – a német–olasz döntőbíróság ítélete nyomán – kihirdetett második bécsi döntés folytán Észak-Erdély (benne a Székelyfölddel) visszakerült Magyarországhoz, s ez természetszerűleg a jogi és politikai méltányosságérvényesítés, a történelmi jóvátételszerzés, a morális igazságközelítés örömével és reményével töltötte el a magyarságot – még ha a visszacsatolás „felszabadulást igazán csak a közvetlen nyelvhasználat és a kultúra fejlődése terén hozott” is, de így legalább „ismét magyar anyanyelvű állami elemi iskolák jöttek létre, kiszélesedett a magyar tannyelvű középiskolai hálózat”, „Kolozsvárt újra magyar egyetem működött”, és így tovább (ahogyan az Erdély története című kézikönyv fogalmaz). Az erdélyiek közhangulatát, a kisebbségi megaláztatás és szorongattatás feloldódásának eufórikus érzelmi állapotát Tamási Áron így fejezte ki Piros betűk a hazatérés napján című írásában: „Ezerkilencszáznegyven, szeptember tizenegy. Szerda. Eljött hát végre a nap, amikor Kolozsvár hazatér! Mint a királyfi, kit gonosz hatalmak egyszer elraboltak és eladtak, ez a város is a mai napon úgy érkezik vissza az ő várakozó édesanyjához, Magyarországhoz (…) megszólal a harang (…) Isten zengte talán a város fölött. Vagy egyetlen torokkal a magyar ősök szólaltak meg. Mind együtt az ősök, akik ennek a városnak a temetőjében s ebben az erdélyi földben, mint a nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezeresztendős hosszú füzérben úgy pihennek.” „Csodatevő harangszó” volt ez – ismételte Gondolatok hazatérés idején című esszéjében 1940 októberében is –: „valósággal bibliai erejű és emlékezetű, melytől hatvanezer kolozsvári magyar gyógyult meg egyszerre, kelt fel és járt”. A nemzetnek mint erkölcsi közösségnek a lelki-szellemi összetartozásáról, határoktól független spirituális-morális egységéről, s a szülőföldhöz kötődés gyökerességéről (az Ábel-trilógia szállóigévé vált maximája szerint: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) olyannyiszor megnyilatkozó író mélységében és kiterjedésében a történelmileg is ép közösségformában gondolkodott mindig. S ennek a nemzetfelfogásnak az igazán autentikus és markáns képviselőjeként hangoztatta véleményét ezekben az időkben is, Észak-Erdély visszafoglalásakor, Magyarországhoz való visszacsatolásakor. Közvetlenül a kolozsvári bevonulás szeptemberi napjaiban azonnal kommentálta a fordulatos helyzet, az események örömét és felemásságát, cikkekben, esszékben fejtette ki álláspontját, egy rövid, játékosan szellemes és tréfásan mélyértelmű interjúban pedig (1940. szeptember 11-én, a kolozsvári főtéri New York Kávéház teraszán, a budapesti Magyar Rádió munkatársának, az író barát Cs. Szabó Lászlónak a mikrofonja előtt) így vallott, leghíresebb regényének hősére és történetére hivatkozva – és kiválóan sűrítve az ő szemléletére és stílusára olyannyira jellemző felszabadultságot, magasrendű tisztánlátást, árnyalt problématudatosságot és emelkedett humort: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy (…) menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”

És közvetlenül ehhez a hangulatkörhöz kapcsolódik az a regénye – a Magyari rózsafa –, amelyről egy 1941. márciusi interjúban azt bocsátotta előre, hogy hőse egy szabadságszerető húszéves székely legény, aki a román hatalom utolsó évében hadat visel a románok ellen, s hadjáratának közepén vonulnak be Erdélybe a magyar honvédek. A nyilatkozat Zilahy Lajos lapjában, a Híd című irodalmi, művészeti, tudományos és társadalmi képes hetilap hasábjain jelent meg (amelynek Tamásin kívül főmunkatársa volt még ekkor Móricz Zsigmond, Németh László, Kodolányi János is), ugyanúgy, mint azután (1941 húsvétjától) tíz folytatásban maga a mű is (amely könyv alakban pedig 1941. június elején, a Magyar Könyvnapra látott napvilágot). A kalandos történet mesei-mitikus báját és üdeségét a korabeli kritikusok közül sokan dicsérték, bár voltak, akik a szimbolikus vonatkozások bizonyos kiüresedéséről beszéltek. Gombos Gyula és Féja Géza például a vázlatos kidolgozást emlegették, Schöpflin Aladár vagy Kádár Erzsébet viszont (a Nyugatban) a tündéri valószerűtlenség varázslatos mágiájáról, a villódzó játékosság sziporkázásáról, a naiv fantasztikum tündöklő természetességéről és elevenségéről értekeztek. Olyan „betyár-históriának” tekintették a regénycselekményt, amelyben tisztán bontakozik elő a megedzett székely psziché, s a Rózsa Sándor-os igazságtétel szerint a „durván basáskodó románok” megcsúfoltatnak, majd hasznos munkára kényszerülnek: „kilenc tolvaj román fát dönt az erdőben, egy bölcs székely jó étellel fizet nekik s igazság fegyverével féken tartja őket – ilyen egy boldog ország”. A történetmondást színező elmélkedések közül nem hiányzik a – például Petőfi számos versében is (Már minékünk ellenségünk…, A székelyekhez, Élet vagy halál!) kiélesedő – szenvedélyes, igazlátó indulati tartalom („böcstelen az olyan szolga, amelyik leüti a gazdáját, amikor a gazda fáradtan elaluszik. Ők pedig így töttek velünk, s beléültek a gazdaságba, amit tönkretöttek”), de az erőteljes társadalombírálat, a mélyreható nemzeti önkritika sem („szembe kellett volna fordulni az urakkal, amikor ezt a mi földünket fenyegette a veszedelem s meg kellett volna védelmezni”). Összességében a hon-visszafoglalás boldogító-mámorító, allegorikus-látomásos apoteózisát foglalta tehát sodró és lendületes epikai eseménysorba Tamási – akit Németh László a „székely Homérosz”-nak aposztrofált.