Szappanvirág - a múzsa neme. A Vasi napló V. része
A szappanvirág illata is fáj.
Elvesztettem egy reménységet.
Hogy is volt? Amikor télen, fűtetlen buszon utaztam hozzád?
Mi lett volna, ha ott, akkor…
A múltat nehéz visszahozni, ha az ember túllépett az évtizedeken.
Ott egy csomópont, melyen nem én tartottam az ujjam.
Visszatérni abba az életbe – lehetetlen. Már az emlékezés sem röpít.
Emiatt fáj a szappanvirág illata.
A fájó visszahozhatatlanság miatt.
Mikor az alsóvárosi kisutcákban virágzik a szappanvirág, azt hiszem, lánykorom támad fel vele. Talán épp az a kor, amikor 17 éves voltam, amikor épp virágkorom éltem.
Szép volt a nőiség akkoriban.
Időnként fellázad bennem – újra elkéri méltóság-koronáját.
Az a nő, aki akkor szappanvirág-illatúan bennem maradt.
Az a nő lettem volna én. Ha eljön, akire várok. Akit szerettem volna szeretni tudni. Akivel tudtam volna szeretni tanulni. Olyan hamar vége lett. Elvirágzott.
Kelyhében illatot őriz. Nyárvégeken, őszelején kibontja. Szélnek ereszti, a napnak ereszti, s az kinyújtja érte bágyadt sugarát, miközben leszáll az éji tófenékre.
Magával vitte szappanvirág-illatom a lenyugvó nap. Édes emlék. Feltámad, de máris mennie kell oda, ahol törvényszerűen elenyészik a lenyugvó nappal.
Az az édeskés tisztaságillat. A rezgő fényben élő levelek. A zöldek, kis szőrös-szúrós szár, levél, magasra szökő, szárba nyúló szerelem. Évelő? Vagy egynyári virág?
Fáj, hogy elenyészett, s fáj, hogy a virágillat rögzíti az emléket, rögzíti a fájdalmat, amit átéltem.
Akár a Tisza-kompon a lenyugvó nap – egy rég átélt fájdalmat – az elhagyatottságét.
Mentem, míg csak tudtam, mígnem kiment az út a lábam alól.
Már az otthoni világ sem kényelmes. Már az sem a régi, a régmúlt. Nem járok haza. Nem tudom az otthoni táj milyenségét.
Elmenni Udvarhelyre. Szedni rókagombát, fürödni Szejkén – felmenni Marosfőre, Galonyára, a Bucsinra. Szép lenne.
Apámmal Szovátán. Utoljára még fürdött a Medve-tóban. Hazafelé szelíden humorizált: nem írtam testamentumot, vigyázz, hogy vezetsz! Nem törődött ő már akkor halállal.
Szappanvirág. Régi vásárhelyi kisutcák.
S egy lánykori, elenyésző szerelem. Enyésző, feltámadó. Újólag az ősz virágaival feltámadó.
Fáj, ami rég volt.
Fáj, ami elmúlt, s lett volna, de nem lett.
Voltak szép percek.
De nem volt elköteleződés senki iránt. Megszakadó kapcsolatok. Sehol senki – aki megmaradt volna. Miért? Senkit meg nem ismerhetsz.
Miért nem tapad a lélek egyetlen más lélekhez sem?
Távoltartás.
Kérded, milyen nemű a múzsa – nőnek szokták ábrázolni –, de ez engem nem érdekel.
Az antik világban – is – a legtöbb alkotó férfi volt, ugyan miért ne lenne nő az, aki a férfit alkotásra, ihletre csókolja? Bár felmerül, hogy a múzsa nemtelen vagy transzvesztita.
Mivel az ókorban a homoszexualitás elfogadott dolog volt (mester-tanítvány viszonyában például), ugyan miért ne válthatna a múzsa nemet és szerepet azok számára, akik ezt igénylik?
Sohasem vágyakoztam semmiféle múzsacsókra. Egyszerűen tettem a dolgom, s írásaimban az ihlet mibenlétét magam is sokat feszegettem.
Számomra nem más, mint egy pillanatra kiszakadni abból a dimenzióból, melyben fizikai léted zajlik.
Engem megihlet a múlt vagy a jövő. Régmúlt életek krónikása vagyok – s időnként homályos jóslatok gyötörnek.
Valami fáj – megyek az utcán, s szíven üt a beszippantott, nyárvégi szappanvirágillat. Feltámasztja azt az idősíkot, amikor épp 17 éves voltam, s a vásárhelyi kisutcákon keresztül mentem azóta megboldogult rokonokhoz látogatóba.
A Bodoni utcának szappanvirágillata volt. Miért épp a 17 éves énemmel társítom a szappanvirágot? Hisz mentem én négyévesen is Jenő bácsiékhoz – igaz, nem egyedül. S miért nem a halk-illattalan estike sötét magja maradt meg, hisz abból is ugyanannyi volt ott akkor? Fekete szemes borshoz hasonló, érett magját kifejtettem gyerekként, a markomba gyűjtöttem. Annak nincs illata. A portula is csak látványával hat – kedvenc virágom.
De mégis miért épp a szappanvirág? S miért épp a 17 éves kor?
Hisz most az jött vissza, általad felidézve azt a létsíkot, s számba veszem annak a kornak az emlékeit, a hozzátartozóit. Írásaimban szabad vagyok. Vagy írok – reménytelenségben, ám mégis reményeimet a távoli jövőbe nyújtva –, leveleket írok, melyekben elmondom, hogy szerettelek.
Nem, egész pontosan akkoriban nem szerettelek, hanem szerelmes voltam beléd. Erre így emlékszem – más tudatszint, megváltozott hormonháztartás.
De ehhez nem értek.
Akkoriban meséltem felhőtlenül mindenkinek – a felismerés örömétől hajtva, hogy nekem öt gyerekem lesz! Mire legjobb esetben megmosolyogtak, egyébként meg a legtöbben lehülyéztek. – Jó, akkor elég lesz három is! – mondtam beletörődve, s ennek is annyira örültem.
Hol van az én döntésem – valójában nem hittem el sem akkor, sem most, hogy az ember szándékairól mások dönthetnek –, hiszen az öt gyermek itt van körülöttem; a két fiú még odaát. Már szólongatnak, s a téli csendben a nagyobbiknak hallottam a messzecsengő nevetését. Jaj, hogy a félelmeim még távol tartják őket? A kicsi szőkéről is határozott képem van – egyelőre a lelkemben él.
Kis teste, ahogy szalad féktelenül.
Oldalak
Balázs Ildikó író, műfordító (Marosvásárhely, 1965) Magyarországon él. Debrecenben szerzett magyar–német szakos gimnáziumi tanári diplomát, irodalomtudományból doktorált. Wass Albert-kutató. A Nyíregyházi Főiskola Modern Filológiai Intézetének adjunktusa. Önálló kötetei: Sárospatak kocsmái (művelődéstörténet); Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003; Utazások a katedra körül (publicisztika); Wass Albert erdélyi korszaka 1923–1944. Műfordításkötetei: Christl Greller: Törések (versek); Christl Greller: A pillangólábú (elbeszélések).



