Újságpapírból épült színház

110 éves a váradi kőszínház épülete, és ugyanennyi év telt el az első állandó nagyváradi színtársulat megalakulásától. Az akkori városatyák válaszolni tudtak a kor kihívására vagy a kordivatra, és egy év alatt tető alá hozták színházukat, igazgatót és truppot szerződtettek. Száztíz év elteltével a színház felújítási munkálataihoz két esztendő sem volt elegendő, miközben kalapács alá kerül a váradi szecesszió egyik remeke, az elöljáróink számára is fontos Vágó-ház, gomba módra szaporodnak a zengerájok, fogadók, kávéházak és bevásárlóközpontok. Gazdasági krízisről beszéltek akkor is, mint ahogyan ma is, voltak pártérdekek és gazdasági huncutságok, változó volt a közhangulat. Azóta csupán a magasztos célokról kopott le az aranypor.

A tizenkilencedik század végén a zsibongó kereskedőváros, Nagyvárad nyüzsgő, utazó, befektető, kezdeményezőkedvtől fűtött polgárainak és virilistáinak urbánus igényei túlmutattak a kisváros keretein. A technika vívmányai, a vasút, telefon, vízvezeték, gáz-, majd villanyvilágítás, boltok és kávéházak, városi uszoda és nem utolsósorban a sajtó nyújtotta új életstílus gyors adaptálásával egy időben megfogalmazódtak a nagyvárosias kulturális intézmények iránti igények. A modern Nagyvárad első legjelentősebb kulturális intézményének, a város állandó kőszínházának a felépítésével veszi kezdetét a belváros nagyvárosias, a Sebes-Körösön átívelő híddal összekötött tereinek, a Bémer térnek és a Szent László térnek a kiépítése.

Az ódivatú Színkörben fellépő vándortársulatok változó minőségű előadásai, a Rózsabokorhoz címzett fogadó duhaj cigánynótázása vagy a Fekete Sas fogadó zengerája már nem feleltek meg az új stílnek, a városlakók a társadalmi nyilvánosság új színterének felépítésével az általuk ismert vidéki kultúrközpontok szintjére kívántak avanzsálni. Ha nem volt a kolozsvárihoz fogható mecenatúra, volt befektetői kedv és vállalkozói tőke, amely Bulyovszky József dinamikus polgármester vezetésével győzelemre vitte a több éve elnapolt színházépítési tervet. A színház helyének és költségeinek kérdésében az elöljárók napirendre tértek, a város építészei, ifj. Rimanóczy Kálmán és Starill Ferenc keményen küzdöttek érdekeik érvényesítésért, mígnem Rimanóczy csatlakozott a törvényhatósági közgyűlés javaslatához, miszerint a Magyarországon már ismert Hellmer Herman és Fellner Ferdinand bécsi céget is fel kell kérni a pályázaton való részvételre. E cég bebizonyította versenyképességét a pesti népszínház és vígszínház, a fiumei (1883), pozsonyi (1886), szegedi (1882–1883) és kecskeméti (1896) színház rekordidő alatt való felépítésével.

A tanács a bécsi műépítészek terveit fogadta el, a kivitelezést ifj. Rimanóczy Kálmánra, Guttmann Józsefre és Rendes Vilmosra bízták, a belső díszítést az ugyancsak nagyváradi Peller Ferenc végezhette, a belső aranyozási munkálatokat a budapesti Eichornen cégre bízták, a színház előtt felállított két szoboralakot a budapesti Mayer Edénél rendelték meg.

A színház épületének felépítése 1899 júniusától 1900 októberéig tartott, 8 888 000 korona anyagi áldozattal, miközben a Bazár-szorost is átalakították. A városatyákat az áldozatvállalásban magasztos célok vezették, úgymint a város erkölcsi reputációja, a nemzeti érzület és a magyar nyelv ápolása; fekvésénél fogva a városra háruló kultúrmisszió, nem utolsósorban a Fő utca rendezése és a villamos vasút létesítésének nagy kérdése voltak a mérvadók a munkálatok beindításakor.

A városi tanácsosokból alakult színházépítésre felügyelő bizottság és színügyi bizottság komolyan vette feladatát, az elnökök, Bulyovszky József polgármester és Hoványi Géza tanácsos a legapróbb részletekig felügyelték és irányították a testületük munkáját, a művészeti kérdések megoldására bevonva a Szigligeti Társaság elnökségét, élén Rádl Ödönnel. Nevet is kapott a színház: a banális Városi Színház helyett a város szülötte, akkorra már irodalomtörténeti nagyság, Szigligeti Ede drámaíró emlékére a Szigligeti Színház nevet.

Az akkori városatyák neve száz év alatt szinte teljesen kikopott a köztudatból, a színház épületéhez a Fellner és Hellmer cég, valamint Rimanóczy Kálmán neve tapadt, erre a sorsra jutott az egykori Szigligeti Társaság is: Rádl Ödön nevét az Ady-affér kapcsán említik.

„Újságpapírból épült a színház” – idézzük Nagy Endrét. Valóban, a három helybeli hírlap, a Nagyvárad, Nagyváradi Napló és Szabadság (ahol már Ady Endre is megkezdte működését) egy éven keresztül – a kínai háború, a zsidók romániai tömeges kitoloncolása, a Dreyfus-per eseményei, József főherceg nagyváradi látogatása, az új városháza tervének megvitatása, Goldiş ortodox püspök beiktatása, a társasági élet eseményei, a képkiállítások, bálok, bicikliverseny, a gazdasági tárgyú és képviselőházi hírek mellett – folyamatosan közli a színházépítéssel kapcsolatos hosszabb-rövidebb közleményeket, az első csákányvágástól a zárkő elhelyezéséig, a telekkisajátítástól az építkezési tervek ismertetésén, a színügyi bizottság tevékenységén át a színházi rendszabályig és illemkódexig. A színház ügye a város ügyévé vált: a világítással kapcsolatos hírek, a színigazgató megválasztása, a társulat szerződtetése, az ünnepélyes megnyitó megtervezése, a színház épületét ábrázoló és a Láng-féle papírkereskedés kirakatában megtekinthető képeslap mind-mind a helyi sajtó témájává vált.

1900 nyarán a színügyi bizottság pályázatot írt ki a színigazgatói állás betöltésére. Két színházi múlttal rendelkező szaktekintély pályázhatott sikerrel: Vidor Dezső és Somogyi Károly. A nyertes 75:34 arányban Somogyi lett. Megkezdhette a trupp toborozását és a repertoár kidolgozását. Közben, a budapesti Színházi Újság híresztelése szerint, a színügyi bizottság és a Szigligeti Társaság pályázatot írna ki olyan alkalmi színműre, amely a nagyváradi színészet százéves múltját lenne hivatva ismertetni, s a nyertes pályamű bemutatására a budapesti Nemzeti Színház művészeit kérnék fel. Ez megszégyenítése lett volna Somogyinak, aki 24 darabból álló repertoárral állt a bizottság elé.

1900. július 11-én az ünnepélyes megnyitó programja is a közönség elé került. Mintha fogytán lett volna a pénz, a színügyi bizottság helyi erőkből kívánta megszervezni az ünnepet. A korszellemnek és -ízlésnek megfelelően, klasszikus, nemzetiesen emelkedett hangvételt kívántak megütni. Ismert, de helyben elérhető tollforgatókat kerestek. Eredetileg Endrődi Sándor népies költő-fordítóra esett a választásuk a prológ megírására, továbbá a verses drámák korabeli mesterét, Váradi Antal drámaírót, reáliskolai tanárt kérték fel a város színháztörténetét bemutató előjáték megalkotására. Az ünnepi műsor később változott, a Nagyváradi Napló híresztelése szerint nem Endrődi, hanem „egy helybeli stréber” írja a prológot.

Nem terveztek országos méretű ünnepet, nem csoda, hiszen József főherceg, aki részt vett a szegedi színház megnyitóünnepségén, jóval korábban tartózkodott a városban, katonai szemlén, Schlauch püspök vendégeként. Az esetleges remény, hogy részt vehetne a megnyitón, szertefoszlott, díszvendégnek mindössze azokat a színházi direktorokat hívták meg, akik a városban tevékenykedtek és még életben voltak. Löw Dániel tolmácsolta azoknak a budapesti zsurnalisztáknak a részvételi szándékát, akik valamilyen szállal a városhoz kötődtek. A Szigligeti Társaság Emlékkönyvet jelentetett meg országos és helyi jelességek emléksoraival. Készült az alkalomra selyemre nyomtatott meghívó program, képeslap és menükártya. Augusztus 25-re Somogyi Károly utólag, a színügyi bizottság javaslatára szerződtette Paulayné Adorján Bertát, Balázs Olgát és Batizfalvy Gizellát, akikkel a trupp létszáma körülbelül száz főre emelkedett. A 37-es ezred leszerződtetett katonazenekarát Delin Henrik vezényelte, az ünnepi megnyitóra Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját javasolták.

A terv sikerült, csak a fotográfusok hagytak emléknyomokat az eltűnt Sáfárd-, Mayr- és Karguly-házról, a Tóth-féle udvarról a Rózsabokor vendéglővel; Weiszlovitsnak a bontás miatt benyújtott fellebbezései ad acta kerültek. Valószínű, senki nem gondolt komolyan a színház rendszabályára, amelyet röviddel a megnyitó előtt még temetkezési vállalkozáséhoz hasonlítottak.