Körbejár, körbeér

Esett az eső, bele a számba. Nem csak a számba, persze, csorgott az ábrázatomon lefelé, a hajam merő víz lett, a ruhám csicsogott. Azért a számba is jutott bőségesen. Egy tér közepén álltam, hátravetett fejjel, kitátott számba (is) hullott az esővíz. Nem nyeltem le. Megvártam, míg felgyülemlik, s mikor elegendőnek éreztem a mennyiséget, sugárban messzire köptem. Miközben én sugárban köptem, az eső továbbra is szakadatlanul szakadt rám. A vállamat verte. Meg a fejemet. Eszembe jutott, hogy:

Esett az eső, erre biztosan emlékszel, és tavasz-illata volt mindennek. A közlekedési lámpák sárgán villogtak, a zebra csúszott. Vizes hajad a szemedbe lógott, ezen nevettetek, te is nevettél, pedig, mint általában, pocsék volt a kedved. Csaknem bizonyos vagy benne, hogy így történt. Sejtjeiddel sejted, hogy így volt. És hajlasz arra, hogy a valóság részének fogd fel a csíkos nadrágos férfi felbukkanását is. Hajléktalannak tűnt. Pénzt kért, talán adtatok neki, talán nektek sem volt már. Mindenesetre megmutatta a koszos, kopott farmerdzsekijében lakó sünt. A legjobb barátja, mondta, társa jóban-rosszban. A sün nem félt, nem gömbölyödött össze, mikor feléje nyúltál, és megérintetted apró, nedves orrát, megsimogattad barátságosan meredező tüskéit, amelyek egyáltalán nem szúrtak. Ezen megint nevettetek. Aztán mentetek tovább az ázott utcákon. Nyilván a kabátlakó sünről beszéltetek még egy ideig, miután továbbindultatok, hogy belevesszetek az éjszakába. A memóriád nem képes követni az úton. Csak valamikor az elkövetkező napok valamelyikének kietlen reggelén bukkan rád újra, ahogyan mész keresztül egy téren. Ezúttal, amint többnyire, egyedül vagy. A jobb oldaladon a szökőkút már működik, tavaszutó, nyárelő lehet. Baloldalt az (akkor még) egyetemi könyvtár épülete. Előtte, a rámpán mentőautó áll, mögötte villogó rendőrség. Egészen bizonyosan reggel van, erre utalóan kevesen járnak az utcán. Látod, ahogy két fehér ruhás ember egy síró, csontrészeg férfit támogat a mentőautóhoz. Ismerősen csíkos (csíkosan ismerős) nadrág feszül rajta. Lelassítod a lépteidet. Kis híján megállsz. Kisvártatva lendületesen továbbindulsz. A megtorpanás éppen elég ahhoz, hogy végleg megbizonyosodj a mentőautóba tuszkolt férfi kilétéről, s eljusson a füledig néhány szava. A legjobb barátját siratja. Akit úgy szeretett. Akit éppen most veszített el. A sün tehát halott, állapítod meg. – Tehetetlen, otromba évek elteltével így emlékszel vissza az esőre, a csíkos nadrágra, a sünre. Mégsem vagy biztos semmiben. Abban végképp nem vagy biztos, hogy csakugyan láttad a mentőket, a rendőrséget és a síró embert az (akkor még) egyetemi könyvtár előtt, miközben lépteidet lelassítottad valahová mentedben. Az sem biztos, hogy szó esett ott egy sünről. A kabát alól előtűnő nedves orr, az ázott aszfalt, a tavaszutó illata valahogy mégis valóságosnak hat.

Újra megtelt a szám, messzire köptem a vizet. Valaki megérintette a vállamat. Megfordultam: Jónás állt mögöttem, vigyorgott. Kérdeztem, most jön a bálna hasából, vagy éppen oda tart? Erre nem válaszolt (nem szokott), inkább hátba veregetett. Hátrahajtottam a fejem, kitátottam a szám. Jónás ugyancsak.

Jónást a munkahelyemről ismerem. Okleveles agrármérnök létemre egy nyilvános toaletteket működtető vállalkozónál állok alkalmazásban. Mint vécés néni. Helyesebben vécés bácsi. Naphosszat ülök a kuckómban, időről időre besöpröm a porcelántányérból a felgyülemlett aprópénzt. Óránként felmosom a helyiségeket, a férfiak részlegébe bátran hatolok be, a női szakasz ajtaján hosszan kopogok, csörgök és csattogok – még így is nem ritkán kerülök kellemetlen helyzetbe. Gyakorta vagyok frusztrált emiatt. Felmosás közben bekukkantok a fülkékbe, nincs-e valami rondaság a fajanszon és környékén. Valahol többnyire mindig van. Munkám alapkövetelménye az erős gyomor. És a monotónia-tűrő képesség. Amikor nem a felmosó vödörrel vitézkedem, sokat olvasok, leginkább krimit, valahogy azt találom a hely(zet)hez illőnek. Ezenkívül hallgatom a beszűrődő zajokat. Sokféléket. A férfi részlegből viccelődés és anyázás egyaránt beszűrődik, a nőiből inkább csak csacsogás. Néha félreérthetetlen hangok is eljutnak hozzám. Ilyenkor képtelen vagyok erőt venni a kíváncsiságomon, megpróbálom kilesni, kiket vihet rá a szükség a nyilvános vécé szexuális célú felhasználására. Meglepő felfedezéseket teszek: jellemzően nem a pornó-fantáziáktól agyongyötört tinik osonnak a fülkékbe egy kis légyottra, gyors numerára, ilyesmire, sokkal inkább középosztálybélinek tetsző párocskák nyögdécselnek a farostlemez-falnak dőlve. Heterók, homók különbség nélkül. Olykor egyértelmű nyomokra bukkanok takarítás közben. Nem is megy ez ritkaságszámba. Szexuális vágyaim mindenesetre csihadnak.

Jónást, mondom, a munkahelyemről, a közvécéből ismerem. Csőgörénnyel dolgozik. A frizurám szőke sörény, kezemben egy jó csőgörény, szavalja mindig köszönés helyett és röhög, mintha ki tudja, milyen vicceset mondott volna. Jónás szakavatott duguláselhárító. A nyilvános toalettekben pedig óhatatlan a dugulás. Nem csak a gigászi adag szarok, de legalább akkora mértékben megdöbbentő tárgyak okozzák. Kihalászott már Jónás az én vécéimből pongyolát, pólyát, pillepalackot, pisztolyt, pelenkát, pattogatott kukoricát, pontyot, parittyát. De csirkecombot, egész grillcsirkét, játék mackót, vibrátort, labdát, nadrágot, táskát, könyvet, cipőt és kolbászt is találtunk már. Nem is beszélve a tárcákról, retikülökről, törölközőkről, gatyákról és bugyikról. Jónás gyűjti a dugulást okozó tárgyakat. Katalogizálja őket és lakása lezárt kisszobájában rendszerezve tárolja. Előtte, állítása szerint, alaposan fertőtleníti valamennyit. Ebben én, mióta egy alkalommal meglátogattam szerény hajlékában, kételkedem: áporodott ammóniaszag lengi be az életterét. Néha a ruháin is érezni. Az én ruháimon csak a fertőtlenítő érzik. Az sem sokkal kevésbé büdös…