Nem tudom, ki vagyok. Interjú Domonkos Domi Istvánnal

Több mint húsz év után jelent meg új verse Domonkos – most már – Domi Istvánnak: a Yu-Hu-rap című verseskönyv, az Ünnepi Könyvhétre. A beszélgetés ebből az alkalomból készült.

Kőrössi P. József: 1979 óta, idestova harminc éve Svédországban élsz, svéd feleséggel, aki megtanult magyarul. 1979-ben miért kellett elhagynia Jugoszláviát annak a költőnek, aki Tolnai Ottó mellett a 60-as, 70-es években a kortárs magyar költészet egyik legeredetibb, legizgalmasabb alakja volt?

Domonkos Domi István: Elhagyni, otthagyni valamit, valakit lehetetlen. Énünk parányi szatyrát igen korán telegyömöszölik a véletlenek. Belénk sül a világ kicsinyített mása. Sietünk gyorsan lemondani a mindenről, hogy békésen heverészhessünk egymás mellett a semmiben. Aztán néhány szó, egy eltűnt tyúk, bevetett sírhely, akármi, egy ottfelejtett országrész, egymásnak ugraszt bennünket. „Kezdődhet a csihi-puhi. / A zsák-sötétben! / El, el bárhová, ki a télbe! / De nem lehet!”

K. P. J.: Ladik Katalin egyszer elmondta, hogy azt, hogy őt ismerik, olvassák Magyarországon, azt, hogy szeretik a költészetét, csak a közép-európai rendszerváltozások után tudta meg.

D. D. I.: Fogalmam sincs, miért, de én is mellőzöttnek érzem magam, pedig sohasem kétkedtem abban, hogy szolid tuttista vagyok. A magyar irodalom, úgy tűnik, a mellőzöttek irodalma. A mellőzötteket mellőzöttek istápolják. Ladik Katalin a magyar költészet egyik legoriginálisabb egyénisége. Kata, szeretettel gondolok rád!

K. P. J.: Úgy tudom, Grönskara, ahol Svédországban éltek, a világ egyik végén van, nagy távolságra a nagyobb városoktól.

D. D. I.: Uppsalában éltünk majd két évtizedet. Az iskolák miatt. Miután a gyerekeink kiröpültek a fészekből, Djuphultba (ötházas falu), majd Grönskarába költöztünk. Én a természetet még festményeken sem komálom. A szüntelen csipogás, nyávogás, bömbölés szörnyen idegesít. (Talán emiatt voltam képtelen írni fél életen át.) A teraszra repül hirtelen egy nagy, fekete madár. Mi ez a halálhír?! Micsoda ez? Skata – mondja a feleségem. Nézd meg jobban, nem is annyira fekete, fehér is. Beszaladok a szótárért: szarka! Ahá! Szarka? Undorító név… Naponta száz csókot váltunk, általában így bátorítjuk egymást. Én a csillogó hangszerek, divatlapok, a nyüzsgés álomvilágában élek.