Szabó Zoltán (Judóka): Visszatérő motivum

Ahogy a színészeknek ilyen vagy olyan szerepei, úgy nekünk kiállításokat megnyitó művészettörténészeknek is vannak többé vagy kevésbé testhezálló felkéréseink, ezek között ritkán olyanok is, amelyeket a színészek szavajárását kölcsönözve, szerepálmoknak mondhatunk. Számomra Szabó Zoltán Judókának kiállítást nyitni Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában, sokáig inkább a lehetetlennel határos, tényleg talán csak egy álomban megtörténhető szereplehetőség volt.

Most mégis bajban vagyok, a megnyitóval.

Hiszen olyan mérhetetlen asszociációs mezőt generál ez a mostani impozáns kiállítási anyag, és annyi olyan alkotást vonultat fel, amelyet nemcsak én nem láthattam korábban, de a közönségből is csak néhányan, a szerencsésebbek. Ráadásul annyira az utolsó pillanatban állt össze a kiállítás anyaga, hogy most szerepálom ide vagy oda, csupán arra vállalkozhattam, hogy néhány támpontot vázoljak fel az életpályát illetően, néhány mondatot fogalmazzak meg a művészetének milyenségéről és jelentőségéről. Szem előtt tartva azt a tényt, hogy egy kiállításmegnyitóban lehetetlen pótolni azt a szellemi, szocio-kulturális űrt, amit a Szabó Zoltán életműve körüli diskurzus majdnem teljes hiánya okoz. Az ő művészetéről ugyanis többnyire hallgat a sajtó, nem is csoda, hiszen ő maga az, aki elhárít minden ilyen közeledést.

De az is hihetetlen, hogy ötvenes éveinek végén járó Szabó Zoltán munkásságáról eddig sem egy katalógus, sem egy album, sem egy átfogó tanulmány, soha egy terjedelmesebb szakpublikáció nem készült. Mint ahogy – tudomásom szerint – eddig nem kapott egyetlen, a közönsége szemében valamit jelentő díjat, plecsnit, oklevelet sem.

Ami nem jelenti azt, hogy számos jelentős, a képzőművészetről

gondolkodó ember ne nyilatkozott volna munkásságáról, a művészetének kijáró kellő elismeréssel, és aminek eredményeképpen fontos, az életmű mellett állásfoglalást vállaló szövegek ne keletkeztek volna, de ezek többnyire alkalmi vagy csupán lexikális célokat szolgáló mondatok voltak.