Jakab István
Emil Addington
Élete első tizenhat évét úgy töltötte, mint egy kicsi állat. Voltak érzései, gondolatai, de nem tudatosult benne, hogy ő létezik. Tizennégy éves volt, amikor abbahagyta a tanulást… kellett a pénz. Az építkezés jól fizetett. Reggel korán kezdte a munkát, izzadt a harmincfokos napon, didergett a tizenöt fokos hidegben, míg le nem szállt a sötétség. Nem volt boldogtalan akkor. Gyorsan elverte a fizetését a fiúkkal, és vigyorogva kunyerált cigit a munkatársaitól. De valami már akkor sem volt jó. Sötét estéken, amikor kinn fújt a szél, és az emberek összebújtak a tévé előtt, feküdt az ágyában, és összerázkódott a félelemtől. Félelmének nem volt se oka, se tárgya, mégis érezte… Valami várja őt, valami hideg, sötét dolog, ami elől nincsen menekvés.
És érezte, hogy nem lesz boldog soha, és könnyek folytak végig az arcán. Azután elmúltak a rossz gondolatok, és megjelentek a… könyvek. A gyűrűk urával kezdődött. Aztán jöttek sorban. Nagyon gyorsan olvasott. Ahogy olvasott, emberek, történetek, hangulatok és szenvedélyek zubogtak benne, megállíthatatlanul. Emil Addington néhány hónap alatt öntudatra ébredt. De mint minden születés, ez is fájdalmas volt. Amíg tudata vajúdott, hogy új lénynek adjon otthont, valami fájdalmasan és visszavonhatatlanul megváltozott benne. Valami meghalt, és ami megszületett, nem volt boldog. A megszokott világ szürke és hideg lett. A barátai, a lány, akit szeretett, megmérettek újdonsült személyisége mérlegén, és könnyűnek találtattak. Újra és újra nekilódult a végtelennek, de a valóság csak keserűséggel és haraggal töltötte el. Hirtelen magányos lett és szomorú. Nem beszélt senkivel a munkahelyén, egyedül sétált, amikor hideg eső hullt a kihalt sáros utcákra, kerülte a szórakozást. És mint valami ősrégi méreg, mint egy eleven húsba beletört penge, amit óvatlan mozdulat új életre hív, megjelent benne a fájdalom. Furcsa fájdalom volt, édes és méregkeserű, vegyítve valami megfoghatatlan vággyal, amit semmi nem elégíthet ki. Hiába próbálta betömni a fekete űrt, ami a lelkét habzsolta, a semmi ott maradt, és egyre dühödtebben emésztette azt, ami valaha Emil Addington volt. A sötétségnek magány volt a neve. Az emberek igazi arca feltárult előtte. Gyávaságuk taszította, ostobaságuk undorral töltötte el, közönyük megdermesztette. Megvetette őket. Megvetette a világukat. Aztán lelke őrjöngő dühvel vette vissza a tudat sáncait. Bosszút állt a valóságon. Munkahelyét elhagyta, nem mosdott, nem borotválkozott, a konyak lett az, amiért megérte felkelni minden szürke hajnalon. Ahogy ott üldögélt bágyadtan és szánalomra méltóan a kocsma hidegszürke félhomályában, mint valami egyáltalán nem oda való tárgy, zavar fogta el. Kezét a gyomrára tapasztotta, mostanság fájdalom bujkált benne. Lehet, hogy komoly ez a gyomorfekély-dolog, amit a doki mondott? Aztán vállat vont. Lesz, ami lesz, mondta magában. Körülbelül a hatodik pohár Napoleon után minden megváltozott. A világ fényesebb lett, az emberek szeretetreméltóbbak, Emil Addington pedig optimistább a jövőt illetően.
Egészen késő éjszakáig ivott. Amikor elgyötört teste hányás útján közölte: több mérget nem fogad magába, kitántorgott a kocsma ajtaján, és a sápadt holdfényben hazafelé vette az irányt. Otthon sötétség fogadta, felkapcsolta a villanyt, és otromba mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Anyja öreg, fáradt arcából a különösen nagy golyójú szemek olyan elkínzottan bámultak, ahogy mindig. Emil Addington leroskadt ágyába. Lezárt szemhéjai alatt a kínokba belefagyott öregasszony képével, belezuhant a sötét semmibe.
Kora délutánig aludt. Aztán a szomja felébresztette. Kikelt az ágyból, falt egy keveset, és átszámolta pénzét. Elképedve vette tudomásul, mennyit elivott az utóbbi két hónapban. Alig 12 dollárja maradt. Kibotorkált a májusi napsütésbe, és bedobott egy nagy pohár olcsó ukrán bort. Aztán elindult céltalanul a kihalt utcákon. Most mi a fenét csináljon? Május elseje van, mindenki kirándul, eszik-iszik…, boldogok. Hallgatagon, lelkében az űr sötétjével bandukolt a májusi tavaszban. Aztán felbukkant Blackie-boy. Vigyorgott.


