Tar Károly
Gyanú
– Hazatértem én egyszer Amerikából is. Az egyik fogadáson, már ittunk eleget, odalépett elém egy idősebb, jóvágású úriember, s nem teketóriázott, hanem keményen rám szólt: Uram, beszédem van magával! Jöjjön velem! Letettem a pezsgős poharat és követtem. Beültetett egy garzonlakásnyi méretű automobilba, s elkocsikáztunk a város villanegyedébe. Kétszintes, fürdőmedencés, teniszpályás, bútorozott épületben végigvezetett a szobákon, a visszaúton kezembe nyomta a ház kulcsait. Ez a magáé! És mondta, hogy havi hány dollárt kereshetek, ha elvállalom fémipari vállalatának műszaki irányítását. Másnap, amikor felkeresett a szállodában, elébe tettem a családi fotóimat. Az egyiken anyám Nádas-patak menti házunk udvarán áll a nyári konyha előtt, és a vasárnapi csirkepaprikásnak valót kopasztja a tavaszi zendülésben. Szerény ember vagyok, és az is maradok, mondtam az úriembernek, ezért öreg szülőházunkat nem cserélhetem el az úszómedencés-teniszpályás villával, mert csak szülőhelyemen érzem magam otthon. Hallgattunk egy sort. Kézfogásából éreztem, hogy erősen igyekezett az ép eszűek csoportjába tartozónak minősíteni engem.
– De a bécsi kirándulásnak bizonyára más indoka volt.
– Így igaz. A fiamat akartam menteni. Sorra vehetjük az összes nagymenőket, neves embereinket, elöljáróinkat, mind hasonló cipőben jártak. És ki-ki ismeretségi körének megfelelően mentette családját. Anyaországi kapcsolataiknak köszönhetően írók, művészek, közemberek fiai-lányai jutottak megfelelő pályakezdéshez, megélhetéshez, álláshoz, lakáshoz az anyaországban. Nekem nem voltak ilyen kapcsolataim, nyugatabbra kellett keresnem lehetőséget. Ezért jelentkeztem a menekültek bécsi táborában. Ehhez persze, előbb útlevelet kellett kapnom. Az egyik hétvégén özvegy édesanyámnál jártam, hogy a városi ellátás útvesztőinek ismeretével, és mindenféle baráti segítséggel, csúszópénzzel és cserekereskedelemmel, feketén szerzett élelmiszerekből számára is juttassak valamennyit. A kocsmában hallottam, hogy a szomszéd faluban, rokonait látogatja János bátyánk, akinek fekete kocsija és fegyveres kísérője is mutatta, hogy nem akárki. Segítségével jutottam – s ez abban az időben, tudod magad is, nagy szó volt – Trabanthoz. Gondoltam egyet, s karton-jaguáromon átviharzottam a szomszéd faluba. Nem volt nehéz megtalálni a fekete Mercedest. Mondom János bátyánk fegyveres sofőrjének, hogy fontos közlendőm van távoli rokonom számára. Az nem úgy van, hogy akárki csak úgy megzavarja a minisztert fontos teendői közepette. Mivel ezzel egyetértettem és a zavarás tényét is sikerrel elhárítottam, a szelíd gorilla nagylelkűen szabad utat engedett. Hátul van a sertésólnál, intett a fényes kocsit nagy igyekezettel fényesítő emberem, s csakugyan ott találtam János bátyánkat, amint a süldő malacok szemrevételezésével szakított magának bokros teendői közepette örömteli pillanatokat. Illendően köszöntöttem, és szóltam magamról is, hogy tudja, hova, rokonságának melyik ágába helyezett a sors, aztán, amúgy rögtön és nyíltan a közepébe vágva, útlevél ügyben segítségét kértem. A malacokról reám fordította emberi tekintetét, biztatásként dörmögött valamit, aztán e zavaró körülményeket tüstént elhessegetve, szépen elbeszélgettünk a disznóhizlalás nehézségeiről, s bizonyos gonddal kitenyésztett fajták előnyei fölött is egyezséget kötöttünk. A következő héten már kezemben volt az útlevél. Mentem-jártam mindenféle anyaországi ismerősöknél, a kisemberek sokféle gondjától akkor együttesen sem láttuk tisztán a jövőt. Gondoltam egy merészet és átruccantam, mert akkor éppen lehetett, Bécsbe. A menekültek táborában leadtam az útlevelemet, s egyéb nálam lévő irataimat, kérdezősködtem, latolgattam másokkal együtt, merre keressük a jobb élet lehetőségét. Ausztráliát sűrűn ajánlották. Megijedtem a nagy messzeségtől. Háromnapi téblábolás után jelentkeztem az irodán, visszakértem az irataimat. Meggondoltam, mondtam a velem foglalkozó úriembernek, talán mégiscsak lesz valahogy otthon is. Abból nem lesz semmi jó, ha a fiam olyan messze kerül a nagyszülei házától. Jól döntött, buzdított az úriember, aki visszaadta az útlevelemet, és Trabantomon egyhuzamban hazarobogtam. Ez bécsi kiruccanásomnak a története, amit akkor nem mondhattam el még neked sem.
– Béla, emlékszel még, akkor azt tapasztalhattuk, hogy három ismerősünk közül egyik besúgó. Merthogy szinte mindenkit megkörnyékeztek, biztattak, de inkább különféle módon kényszerítettek arra, hogy jelentse az ismeretségi körében történteket, vagy legalább véleményt nyilvánítson a belügynek nem tetsző viselkedésükről. Engem három hónapig gyomrozott egy kapitány. Gyorsabb előrehaladást ígért a hivatalban, ha fedőnévvel ellátott észrevételeimmel szolgálom hazámat. Mit mondhattam volna? Azt, hogy az ő hazája nem az én hazám? Területileg sem. Merthogy oltyán betolakodó volt a tiszt. Nemzeti érzései is hidegen hagytak, meg sem fordult csökött agyában, hogy örömömre szolgál: nem tartozom az államalkotó nemzethez. Még akkor sem tartozhatom oda, ha előrevetítve erőszakos beolvasztásunk mindent lehengerlő sikerét, önkényesen bekebeleznek bennünket a mondvacsinált ősiség akarnokos jogán mindenkinél kiválóbb anyanemzetükbe. A kisebbségeknek a történelemben oly sokszor bevált felszámolása, sokféle csavaros és szemfényvesztő módozata ellenére, nálunk nem sikerülhet. Reménykedhetünk, mert európaiabbak vagyunk a balkáni betolakodóknál, s a logika szerint nekünk kényszer a visszalépés, nekik pedig értelmes a felzárkózás. Amikor propagandájukról lefoszlik a tudománytalan hőzöngés, és kiderül, hogy dicsőséges történelmük, amelyre felsőbbrendűségüket építették, „meztelen”, a józan ész helyére teszi a dolgokat, normalizálódik majd az élet. Nyilván nem szólhattam erről emberemnek, és még most sem érvelhetnék, ha megkeresném, mert ugyanott, ugyanazt a mesterséget űzi, mondvacsinált ősiségének mámorában, mint egykor az átkos rendszerben tette. Alapvető változásokra ma már nem elég néhány évtized. A sokféle beidegződés, az akarnokság, a megszokás és a hatalomhoz való ragaszkodás miatt csak felszíni a változás. Ha azt kérdeznéd, hogy miért nem térek haza, hát akkor azt felelném: ezért. Elegem volt a sziszifuszi küszködésből.
– És hogyan szabadultál meg a kapitányodtól?
– Huszárvágással. Írtam kérésére néhány véleményezést a listáján szereplő ismerőseimről, de nem az általa ajánlott fedőnevet, hanem a saját nevemet írtam alá. És útszéli viselkedéséért feljelentettem feletteseinél. Áthelyezték, és akkor úgy tűnt, engem békén hagynak.
– Zaklattak?
– Megfigyeltek. Éreztem, hogy mindenütt nyomomban vannak. Kiderül ez majd, amikor kikérem a dossziémat a belügytől.
– Sanyi kikérte. Azt mondja, hétezer oldal… Honnan ez a bőség?
– Ez is mutatja, hogy számosan voltak, akik jelentgettek.
– A Sanyi dossziéjában tőled is van egy jelentés…
– Véleményezés.
A szerző további írásai
2 / 9 
