Horváth Gizella
Egy művészgeneráció naplója. Ujvárossy László: Progresszív kortárs művészeti törekvések Nagyváradon a nyolcvanas években
Hosszú üvegtáblák, áttetsző rendben – az egyiket kettétörte egy gömbszerű kődarab. A követ hosszúkás háromszög alakú, majdnem szabályos szilánkok, mint szirmok vagy napsugarak veszik körül. Boné Rudolf Égmag című installációja leginkább a nap metaforájaként kínálkozik értelmezésre. Hacsak nem egy olyan könyv borítóján találkozunk vele, amely a nyolcvanas években Nagyváradon működő fiatal művészekről szól.
Ujvárossy László legújabb könyve 2009-ben jelent meg a nagyváradi Partium Kiadónál, Progresszív kortárs művészeti törekvések Nagyváradon a nyolcvanas években címmel. A cím jelzi a szerző fő célját, a művészi élet egy jól meghatározott szeletének feltérképezését. A könyv tárgya a Nagyváradhoz kötődő, a nyolcvanas években működő és progresszív irányzatot képviselő művészek tevékenysége.
Talán felmerül a potenciális olvasóban a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán könyvet írni erről a témáról. Mi történhetett a kommunista rendszer utolsó évtizedében egy provinciális városban, ami megérdemelne egy könyvet?
Ujvárossy László munkája meggyőz bennünket arról, hogy a nagyváradi kötődésű művészek tevékenysége nem csupán a helyi értékek iránt elkötelezett archív-búvárokat érdekelheti. A célcsoportot olyan művészek képezik, akik 1977 és 1989 között dolgoztak Nagyváradon, többségük a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola végzettjeként: Holló Barna, Ioan Bunuş, Onucsan Nicolae, Ferenczi Károly, Boné Rudolf, Gerendi Anikó, Dorel Găină, Kovács Károly, Gyalai István, Ioan Aurel Mureşan, Kerekes Gyöngyi, Ioan Augustin Pop, Deák Árpád, Vioara Bara, Gina Hora, Lia Perjovschi, Dan Perjovschi és sokan mások. Ha egy név alá szeretnénk gyűjteni ezeket az egyéniségeket, akkor erre leginkább a 35-ös Műhely alkalmas: ez egy olyan szervezési forma, amely 1984-től azokat a fiatal képzőművészeket tömörítette, akik még nem töltötték be a 35. életévüket. Fiatalok, akik iskolákban tanítottak, gyárakban dolgoztak vagy sehol, akik nem sokat tudhattak a nyugati szakmai fejleményekről, és akiknek eszükben sem volt a szocialista realizmus aszfaltozott útján haladni, ellenben felfedezték maguknak a művészi kifejezésnek azon formáit, amelyeknek nyugaton már nevük volt: happening, performance, process-art, concept-art, installáció, environment, intermedia. Mindezekkel találkozunk a könyv lapjain, leírva, dátumozva, fotókkal dokumentálva, időnként szelíden interpretálva. Ezenkívül a könyv tartalmaz egy névmutatót, a legfontosabb rendezvények időrendi felsorolását, a témát feldolgozó szakirodalom listáját.
Az eddigiekből talán arra lehetne következtetni, hogy az említett könyv monográfia: a tények dokumentált, rendezett gyűjteménye. Ha ez még sincs így, az talán leginkább annak köszönhető, hogy maga a szerző is a 35-ös Műhely tagja volt, aktív résztvevője az eseményeknek. Ezért a könyv nyelve időnként az objektív, távolságtartó kutatóé, időnként pedig az elkötelezett résztvevőé. A szerző regisztrálja az események lenyomatát, azokét az eseményekét, amelyek részben az ő tettei is. Ily módon, a monográfiai rétegre ráfodrozódik a napló-jelleg. De nem személyes napló ez, hanem egy művészgeneráció naplója.
A szerző nem csupán összegyűjtötte a nyolcvanas éveket dokumentáló anyagot, hanem fel is kereste a csoport tagjait (akik közül van, aki Bukarestben, van, aki Budapesten, de olyan is, aki Párizsban vagy az Egyesült Államokban él). Az objektív tényleírásokat, a felsorolásokat keresztülszövik vallomások, visszaemlékezések. A könyvben négy nagyobb terjedelmű interjú is megtalálható. Módszertanilag a könyv nem egységes: kicsit tanulmány, kicsit vallomás, kicsit visszaemlékezés. De éppen ezért élő szöveg: mert tárgyát több oldalról, vegyítetten közelíti meg.
Ugyanakkor, a könyvet úgy is olvashatjuk, mint egy hangulatjelentést a nyolcvanas évekből. Kiderül, hogy a művészi cselekvés mennyire nem tudott, vagy talán nem is akart megszabadulni a politikai felhangoktól. Kiderül az is, hogy hogyan és meddig tudták a művészek kijátszani a rendszer éberségét. És ismét felmerül az a kérdés, hogy vajon a politikai elnyomás vagy a szabadság kedvez-e inkább a művészi alkotásnak.
Ha újra szemügyre vesszük a borítón szereplő képet, most már olvashatjuk úgy is, mint egy művészgeneráció metaforáját, amely úgy törte össze a rendszer geometrikus rendjét, hogy új, izgalmasabb esztétikai renddel helyettesítette azt.
