kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.
Nagyálmos Ildikó úgy tizenkét-tizenhárom esztendeje már önmagát írja. Az életet. Szemérmesen. Szemérmetlenül. S nincs benne görcs, erőlködés, bizonyítási vágy, ilyesmi. Ahogy a Körös folyik, vagy a szél fúj, amúgyan versbeszél a költő. Mintha a természet önkéntes nagykövete volna, aki szeszélyesen csapong, ritka unikumok és kön nyen tollra futó közhelyek között. „Hogy higygyem, hogy egyszerre / (míg más csókolja szádat), / visszatér lecsupaszítva, Temesvár, Szárhegy, Várad, / hogy higgyem általad vagyok / önmagamnak tükre, / s belőled kifordulva én, / a zsenge, a szende, a tünde.” (Ősz) Úgy tűnik – nekem legalábbis –, hogy Ildikó zsigerileg, őssejtileg Nagy-álmos. Végül is minden szavából hiteles nőisége füttyent, cirpel, zizeg, delejez. „Azok a nyár végi találkozások, borsmenta és zsálya szagú estek / azok a felemás átváltozások, / amikor lüktettek, fájtak a testek. / Azt akarom, hogy soha ne féljek, / ne kötődjek és ne legyek szabad, / baracklekvár szagú legyen a holnap, / ne menjen el, és ne mondja: marad.” (A kisház hangja) Ilyenszerű verseskötetekkel szeretem tölteni az estét, és várni a pirkadatot. Mivelhogy az (is) az én magánügyem, ami nekem jó. A kötetzáró vers utolsó szakasza még idekövetelőzik, idefénylik, akár a gépkocsi féklámpája éjjel: „Szitkozódhatsz, csupán ennyi, / jót ne várj tőlem sokat. / Kerüljél hát el. Hiába óvom, / az átutazó bolondokat!” (Jótanács)
Aki kézbe veszi, felüti, s beleolvas a Randevúba, húzzon a leállósávba, kapcsolja ki a tévét, az internetet. Szenteljen némi időt lelke-magára. Elvégre mégse sivatagosodhat el az ember érzelmileg!
Gittai István
Verses randevú (Nagyálmos Ildikó Randevú c.verskötetéről)
A pozsonyi AB-Art és a Várad Kiadó alkalmankénti „párosodása”, ha nem is aranytojást, de elegáns könyvküllemeket és lelkeknek ízlő tartalmakat terem. Ezúttal Nagyálmos Ildikó Randevú című verseskötete fémjelzi a szerencsés frigyet. S milyen hálás a megcirógatott, megszólított, megejtett versolvasó, ha fesztelen játszadozással, kópés poénokkal, váratlan meglepetésekkel, bizseres érzelmekkel szembesül. Ilyenekkel: „Szobám most itt van, benne élet / Éppen megfelel a méret. / Ágyam is van, kertes ablak. / Elmennék hajléktalannak” (Összkomfort), „Már szinte jó volt látni / eltűntél, s nem tudtalak / újból kitalálni” (Most, hogy újra…), „Odakint csendben hull a hó / a kis házban lakunk. Éve már. / Kezünkben összetört pohár.” (A kis ház)
Nagyálmos Ildikó úgy tizenkét-tizenhárom esztendeje már önmagát írja. Az életet. Szemérmesen. Szemérmetlenül. S nincs benne görcs, erőlködés, bizonyítási vágy, ilyesmi. Ahogy a Körös folyik, vagy a szél fúj, amúgyan versbeszél a költő. Mintha a természet önkéntes nagykövete volna, aki szeszélyesen csapong, ritka unikumok és kön nyen tollra futó közhelyek között. „Hogy higygyem, hogy egyszerre / (míg más csókolja szádat), / visszatér lecsupaszítva, Temesvár, Szárhegy, Várad, / hogy higgyem általad vagyok / önmagamnak tükre, / s belőled kifordulva én, / a zsenge, a szende, a tünde.” (Ősz) Úgy tűnik – nekem legalábbis –, hogy Ildikó zsigerileg, őssejtileg Nagy-álmos. Végül is minden szavából hiteles nőisége füttyent, cirpel, zizeg, delejez. „Azok a nyár végi találkozások, borsmenta és zsálya szagú estek / azok a felemás átváltozások, / amikor lüktettek, fájtak a testek. / Azt akarom, hogy soha ne féljek, / ne kötődjek és ne legyek szabad, / baracklekvár szagú legyen a holnap, / ne menjen el, és ne mondja: marad.” (A kisház hangja) Ilyenszerű verseskötetekkel szeretem tölteni az estét, és várni a pirkadatot. Mivelhogy az (is) az én magánügyem, ami nekem jó. A kötetzáró vers utolsó szakasza még idekövetelőzik, idefénylik, akár a gépkocsi féklámpája éjjel: „Szitkozódhatsz, csupán ennyi, / jót ne várj tőlem sokat. / Kerüljél hát el. Hiába óvom, / az átutazó bolondokat!” (Jótanács)
Aki kézbe veszi, felüti, s beleolvas a Randevúba, húzzon a leállósávba, kapcsolja ki a tévét, az internetet. Szenteljen némi időt lelke-magára. Elvégre mégse sivatagosodhat el az ember érzelmileg!
