Czirják Árpád
Citromfa
Ma vacsorára pörkölt volt a családi menüben. Mint egy disznó, úgy lefetyeltem volna, ha nem jött volna körém három porontyom. Finom is a sült hús! Pedig hát évtizedek óta lakto-vegetáriánusnak vallanám magam. Kedvenc ételeim közé tartozik a káposztás laska, a dödölle, a fornetti, a finettis palacsinta, a gombás pizza, no meg a pöttyös, aha, az 50 grammos, a Szatmáron gyártott túrórudi… Mindenkit szétlöktem volna a nagy tál közeléből, s zabáltam volna, semmire sem gondolva, míg jóllakottan el nem terültem volna, ha a feleségem a fakanállal meg nem dorgált volna. Hiába, no! Elemi ösztöneim állattá aljasítanak. A kórházban persze a doktor úr szép kis asszisztensnőcskéje érti a dolgát a placebók adagolásában…, de a sült hús sercegése, finom illata… az már ellenállhatatlan. Főleg egy kiéheztetett, fáradt ember számára, amilyen én voltam az este. Elszédültem tehát, s el is aludtam menten eme kis kóstoló ízlelése után.
Éjjel felébredtem. Megijedtem. Az ablakom belső párkányán levő citromfára néztem. Ahogy ott árválkodik egymagában, élénk színeivel, persze. Félek, nehogy valaki egy téglával ledobja kintről. Vagy bentről lekönyökölje, ki, s ráessen egy nyögdécselő nyugdíjas fejére, szétloccsantva azt, innen a VII. emeletről, s aztán mehessek rácsok mögé, előtte való esztendőben meg őrölne fel az igazságszolgáltatás lassú kereke… Vagy ahogy a villanyoszlopon cserélték a kiégett körtét, hát látom, az elektrikós létrás autó… Egy hirtelen mozdulat csupán, s máris emeli el a munkás ember a citromfát. De mégis. Félelmemben felkelek, az ablakhoz megyek. Kinézek. Jobbra, balra. Semmi. Visszafekszem. Nézem tovább a citromfát. Ahogy előttem áll. Kissé messze, de szépen ágál. Ott simogat engem a széttárt felem, de hiába. Nem tudok. Most a citromfa foglalkoztat. Félek, hogy eltűnik. Féltem, nehogy valaki kintről valahonnan becélozza, s puff, belője, oszt’ nagy csörömpölés lenne.
Aztán megint megijedek. Nézem, nehogy valaki kinyissa az ajtót, bejöjjön, rám vigyorogjon, s elvigye a citromfát. Olyan, mint a lábaim között a kiállóm. Csak sajnos a cserépből csupáncsak egyik oldalon lóg a citrom. Nem lócitrom. Csak néha azzal trágyázom. S akkor aztán van ám bűz a lakásba, itt a VII.-en, hogy jön, hogy megfutamodjon minden egyes lakó. De én akkor is szeretem. A citromfát. Mert tudom, hogy ez jót tesz neki. És akkor megijedek. Tenyerem lábaim közé elernyedve eresztem, igen, még mindkettőm megvan. Tovább alszok. Ismét felébredek. Nincs a citromfa, eltűnt! Felkelek, kiosonok az ablakhoz, nézem: sehol. Nézem: sehol! Tüsszentek. Oszt’ egyszer csak mégis ott van. Káprázok? Nem. Csak csipáim röpülnek álmommal együtt el. Akkor ismét tovább alszom. És ismét felébredek. Vajon ez a citromfa még az a citromfa? Nem cserélték-e el? Talán valaki bejött, elvitte, s visszazárta az ajtót. Mintha kicsit el lenne mozdítva, mintha valaki két milliméterrel keletre fordította volna…
Vajon ez még az a citromfa? Hümmm… Félek, nehogy a tetőről leereszkedjen betmen, s elemelje. Pedig eszem ágában sem lenne felnézni az égre. De most igen, mert megint nincs ott a citromfa. Felkelek. Az ablakot kinyitom. Nézek le, jobbra, balra, félszegen, és semmi. Felnézek. Ott vigyorog rám, lógva egy hegymászó sodronyon, a kormos kéményseprő, kezében a citromfával. Vigyorog rám, kiejti a kezéből a citromfát. Vagy szándékosan teszi? Nem tudom. A többire nem emlékszem. Eloltották a villanyt, a függönyt leeresztették. Taps nem volt. Szünet sem. Most ébredtem fel. Csíkos kényszerzubbonyban vagyok, alias pizsamában, háló-bohócsipka fejemen. Leizzadtam. Nézem a citromfát. Ott van-e még? Hát nem sodorta le a szélvihar, az eső, a villámlás, a földrengés, a tűzvész, a csernavodai atomerőmű-baleset radioaktív sugárszele, a sűrű ködben a vidrátszegi repülőteret kereső Pöströl zuhanó repülő, a konyhahuzat, a csengető postás, a pletykáló-kíváncsiskodó szomszéd, a szegény vízóra-leolvasó, a fontoskodó lépcsőházfelelős?
Ott van. Vagy csak úgy látszik, hogy ott van. Felkelek. Odafutok. Megfogom. Piszkálom. Héját, leveleit simogatom, körmömmel kapargatom, szagolom, ízlelem, ujjaimmal kopogtatom a cserepet. Jól van, megvan. De vajon én én vagyok-e még? Ki néz vissza, ha tükörbe pillantok? Nem hagytak-e itt hülyén, s az igazi személyem valahol vígan röhög rajtam? Vajon én most tényleg ébren vagyok-e? Vagy csak álmodom mindezt? Alvajárva?… – – – Citromlét pászítok belőle a teámhoz, de egy magszem is kibuggyan, teámba pottyan, torkomon akad. Kiköpöm, az ablakon. Egy irtó szexi tűsarkú hölgy lép rá. Hölgy? Alig húszéves, kezdő matek-tanárnőcske, a szomszédból. Fekete keretszemüveg, fekete haja lakkal lesimítva, hátul lófarokban, szoros farmerben a feneke, hogy alig fér meg benne, fekete deréköv, ha nincs ez is arasznyi széles, hát én mindjárt… hát én mindjárt… s a nyálammal felvegyült teát a számból a torkomon egy nagy kortyanással lenyelem. Erre már álmosabbik felem is felébred.
De azért jól néz ki, azt a… Egy arasznyi magason áll a sarka is, ahogy jól látom, de erre már az enyim es kikandikál, majd’ kétszer annyira fel. „Szexi tanár néni, szeretnék felelni, megmutatni, mit tudok!” – hallik bömbölve a szomszédból épp iskolába siető srácok maximumra felerősített fülhallgatójából… No, erre én sem vagyok ám rest: gyorsan lefutok, nagyot döndül mögöttem a lépcsőház újonnan hőszigetelt kapuja, dehogyis törik be, vagy mégis, hisz majdhogynem betöri a frissen hőszigetelt ablakokat. Melóba indulok, biciklivel, noha olyan hideg van, hogy sapkát kell húznom ebben a sűrű, mindjárt télbehulló ködben. Nyílegyenesen fogom tekerni a cagit, félek, nehogy elkéssek, a legrövidebb úton fogok menni, mit nekem a jelzőtáblák, de ahogy a tömbház kertes udvarából a főútra térek, visszanézek. S mit látok? Hát nem az öszszes konyhaablakban egy-egy citromfa??? – S ráadásul mind egyformák!!! A földszinttől fel az utolsó, X. emeletig!!! Kivéve az én ablakomat, a VII. emeletit. Ott nincs citromfa.
A szerző további írásai
