Dan Beáta
Tudom, mit beszélek…
„Egyszerűbb gyertyát gyújtani, mint átkozni a sötétséget.”1
Érdekelt, amiről beszélt, teljesen magával ragadott, úgy ült velem szemben, mint egy bedrogozott hippi; hevesen mutogatott a kezével, és az istennek se vette volna le rólam a tekintetét, csak mondta és mondta… pedig már nem is nekem magyarázott, önmagának hencegett:
„Számos programon részt vettem, de mind közül a piktográfiás módszert találom a legjobbnak. Nem tudom, hallottál-e róla? – kis szünet, de mielőtt válaszolhatnék, derűsen felsóhajt, és részletesen visszaböfögi a kurzuson tanultakat –, ha a gyerek közölni akar valamit, rámutat egy kártyára, és én tudom, hogy a mackót akarja vagy rajzolni szeretne-e. Ez egy olyan lehetőség, ami megoldja a gyerek kommunikációs zavarait, azaz valamelyest feloldja azokat. Minden kép parancsot küld az agy felé… igaz, ami igaz, a minőségi kommunikációhoz több jelhasználatra kell majd megtanítani, mint például a hang, a mozdulat, és a többi. Folyamatos fejlesztés, csak az segít, a tudatos, állandó korrekció.”
Csak figyelek és hallgatok, olyan magasztosan drámai, amiket összehord. De mi köze mindenek az autizmushoz? Hát ja! Van köze. Nem is tudom, mit beszélek, nem vagyok szakember, és természetesen a terápiás kezelések fontosságát bemutató hatvanperces monológ is elveszi a kedvem a további kutatómunkától.
Már majdnem feladom, mikor megszólal: „De mit is kérdeztél, ne haragudj, ha a munkámról beszélek, valahogy mindig mélyebben belemegyek egy-egy témába. Szakmai ártalom” – biztatóan int a fejével. Csend, pár percnyi üdítő csend.
Összekapom a szavakat és megismétlem a kérdést. „Igen, igen. El sem fogod hinni, de én már messziről felismerem őket. A jelek: a járásuk, a mozdulataik, a kényszeres dolgaik. Másképp látják a világot. A minap a villamosmegállóban pont felfigyeltem egy fiúra. A nagyapjával arra sétáltak, és mikor az újságosbódéhoz értek, a fiú megállt, és nem akart továbbmenni, az öreg eleinte nem is vette észre, hogy a fiú ott toporog az újságok előtt. Rutinos berögződés. Feltételezem, hogy a nagypapa onnan szokott újságot venni, és a fiú nem tudott elmenni a bódé előtt a napi újságja nélkül. Az öreg kifizette hát a lapot, és csak aztán mentek tovább. Minden mozdulata előre tervezett, ahogy összehajtotta az újságot, ahogy állt, ahogy nézett… passzív típus, igen, közéjük sorolnám. Megjegyzem, náluk a legjobbak a fejlesztési lehetőségek.”
Teljesen összezavart. A divat állandóan felülírja a kor megnevezéseit. Amíg egy-két évtizede majd minden problémára rányomták a hiperaktivitás, a diszlexia, ne adj’ isten a skizofrénia bélyegét, addig ma az egyik legmenőbb orvosi pecsét az autizmust, illetve az autisztikus tünetek állapotát diagnosztizálja.
Marad a kérdés: „Ez egy betegség vagy fogyatékosság?”
„Jelenlegi megfogalmazás szerint, inkább egy állapot… – kis szünetet tart, majd hozzáfűzi: – Pszichózisnak tartjuk, fogyatékos állapotnak. Vannak súlyos, illetve enyhébb esetek, valamint teljes és részleges, és nehezen diagnosztizálható esetek is, ők az átlagos embertől alig különböznek, mármint az enyhébb típusok, de természetesen ők is segítségre szorulnak.”
Lehorgonyoztam a témánál és sehogy sem szabadultam a gondolattól, miszerint ők is, az enyhébb esetek is segítségre szorulnak. Figyelni kezdtem a kényszeres dolgaimra: a konyhában mindig ugyanazon a helyen étkeztem (megszokás?), a fürdőszoba tükre előtt a poharam csakis a jobb oldalon helyezkedhetett el (mert így szeretem?), a törülközőmet is a jobb oldali akasztón tartom. A fogason vállfára rendezem a kabátokat, a mosogatószivacs nem jó, ha érintkezik a folyékony szappan dobozával (ideges leszek tőle), az evőeszközöket formájuk, méretük és rendeltetésük szerint külön rekeszben tartom (zavar, ha valaki összekeveri őket)… egyszerű sztereotípiák? Vagy autizmus?
A fenti bonyolult körkérdésre végül Mark Haddon2 gyerekkönyve adott feleletet. A kutya különös esete az éjszakában egy fiú, Christopher története. Az autista ember belső életét tárja az olvasó elé. Az író nem magyarázkodik, csak mesél, a sárga és a barna utálatáról, a szomszédasszony döglött kutyájáról, az idegenektől való rettegésről, a metróállomás ijesztő lármájáról, a prímszámok fontosságáról és az emberi arcok „olvasásáról”.
„Ez egy detektívregény. Siobhan mondta, hogy olyat kellene írnom, amit magam is el akarnék olvasni. Főleg tudományos és matematikai könyveket olvasok. Nem szeretem a rendes regényeket. A rendes regényekben ilyeneket mondanak, hogy: »Vagyok ezüsttel damaszkolt acél a sárban. Nem tudok oly kemény ököllé záródni, mint azok, akiknek nincs szükségük ösztökére.« Mit jelent ez? Nem tudom. Apa sem tudja. Nem tudja Siobhan és Mr. Jeavons sem. Kérdeztem tőlük.”3
Egy olyan világ bemutatására vállalkozik az író, amit egyszerű szavakkal képtelen láttatni a szakirodalom. Christopher belső gondolatai azonban olyan természetesen fonódnak egymásba, hogy az olvasó egy bizonyos ponton megkérdőjelezi – Ki a zavaros? Ki a problémás? Az autista fiú, vagy az őt körülvevő világ?
A könyv elolvasása után azonban egyre nagyobb bizonyossággal állíthatjuk, hogy olykor-olykor mindannyiunkra ráférne valamiféle intenzív fejlesztés, nevelés, oktatás, speciális szakértelem…
Tudom, mit beszélek…
Jegyzetek
1. Kínai közmondás.
2. Az Oxfordban élő Mark Haddon (1962. szeptember 26. –) író, grafikus és publicista, tizenöt gyerekkönyv szerzője.
3. Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában. Budapest, 2004, Európa Könyvkiadó, 5. o.
