Sall László
Angyal-festés (Lipcsey Emőke Ördöghinta c. regényéről)
Lipcsey nem hozza olyan helyzetbe Bendét, melyben válaszolnia kellene a kérdésre: „de tetteinknek sikerül-e, sikerül-e teljes mértékben befogadnia / mindazon mély igazságokat, melyekről gondolkodnunk illik?”(Karol Wojtyla: Ellenszegülés az ész kifejezéseivel szemben, Cséby Géza fordítása, Az égbolt hajfonatai: XX. századi lengyel költők). Bár kétségtelen, a látszat azt mutatja, Bende és a vele történtek valami egyetemes kihívás eredményei, ám szerintem csak meghasonulásai.
Bende Antal Budapesten, Göteborgban, New Yorkban – s ki tudja, még hány ország s azok hány egyetemén – ad elő. Specialitása média- és manipuláció-szakértő. Rögtön a regény elején megjelenik nála az Ördög, majd egy bizonyos kommandó. Ennek tagjai félreérthetetlenül közlik vele: aki nincs velünk, az ellenünk van. Majd ugyanezt elmondja egy rendőrigazolványt mutogató rosszarcú alak is. (9. o.) „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk” kérdi/mondja Pál apostolunk (Róma 8,31). Ennek a kis biztató és gyűjtő lelkesítésnek aztán a magyar történelemben már többször is megalkották mindenféle változatát, mikor milyen szándékkal, eredménnyel, lényegtelen most.
Lipcsey azonban erre építi a kerettörténetet, s ez Bende Antal életét is megpecsételi. Közben a kommandósokról kiderül, egész világot behálózó szervezetet képviselnek, Nemzetközi Antiterrorista Kommandó, avagy nemzetköziül az International Antiterroristic Commando, „röviden IAC”, (24. o.).
Nos, itt éreztem először, hogy ez a könyv az egyetlen igazságot, saját igazságát akarja rám erőltetni, akárcsak a CIA (sic!), azaz az IAC emberei saját igazukat Bendére.
„Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be” – mondja Dürrenmatt (21 pont a Fizikusokhoz, 3. pont).
Igen, Lipcsey is így gondolhatja minden bizonnyal, nevezetesen, hogy a jövő a veszélyt jelenti, mert az eddigi három narratív hang mellé, talán epikai szükségmegoldásként is, behozza a történetet lezáró külső megfigyelőt is, aki elmondja: Bende hazatér Göteborgba. Ám ez a hazatérés nem a feloldást jelenti, hanem egy újabb veszélyt hordoz magában: az újabb kiszolgáltatottság kényszeres lehetőségét.
S itt a regény végén, ahol úgy látszik, itt minden idők minden, minden szála összefut, itt kellene elhinnünk John Donne (1571– 1631) szavait, miszerint „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja (…)”.
Nekem sajnos ez nem adatott meg. A regény nem adott hitet, de még bizakodást sem.
Persze nem mintha ez volna egy regény célja, ám az Ördöghinta problémafelvetése, a probléma kivetítése megkívánná ezt.
A könyvben meglepően sok az olyan hiba, amely nyilván a szerkesztő hiányával és a szövegszerkesztőkben meglévő adatbázisokat használó nyelvvizsgáló alkalmazásokkal magyarázható (mint például erre az én mondatomra is: „Hosszú mondat. Vizsgálja felül!”).
S van a könyvnek egy nagy hiányossága, a többnyelvű közeget (melyben játszódik) nyelvileg nem következetesen mutatja be. Például amikor Bende gyermeke Göteborgban svéd barátaival vagy édesanyjával társalog, azokat a részeket szerintem nyugodtan írhatta volna svédül. Már csak azért is, mert van egy ilyen szövegrész, amely többször is ismétlődik, és pont ezt a technikát alkalmazza (Dávid chattelése). S ugyancsak használja ezt, amikor az IAC emberei Bendét kihallgatják (őt Mr.-nek szólítják).
Persze, tudom, ez nem egy reális kérés, hiszen nincs még meg az a svédországi magyar olvasótábor, mely egy ilyen kiadványt el tudna tartani.
Azt azonban már sejtem Lipcsey Emőke regényéből, hogy az amerikaiak miért éppen Kubát választották a szeptember 11. utáni terrorizmussal vádoltak fogva tartására.
A szerző további írásai
2 / 2