Kőrössi P. József
Kerestem az őshangot, bizony (Beszélgetés Ladik Katalinnal)
K. P. J.: Megütötte a fülemet az, hogy a kiadót érdekelte ez a balkáni irodalom. Könyvedet te balkáni könyvnek gondolod?
L. K.: Nem, de én a balkáni helyzetről is írok. Kelet-Közép-Európáról, meg centrális Európáról, mármint földrajzilag. Meg is írtam, hogy ezt az útvonalat írom le, ezt az életutat, a gyökereimet. Vagyis a Balkán, és ugye, Magyarország… hát igen.
K. P. J.: Mit szólsz ahhoz, ha azt mondom, hogy ez a könyv az összegzés könyve, az összegzés összegzése, és az eltávolodásé.
L. K. : 1991-ben már tudtam, hogy eljövök. 1990-ben döntöttem el, és 1991-ben indítottam el hivatalosan áttelepülésemet, majd 1992-ben jöttem át, akkor már belső száműzetésben éltem… Úgy éreztem, hogy a Vajdaságban elfogy körülöttem a levegő…
K. P. J.: Miért érezted úgy?
L. K.: A magyar szellemi élet teljesen kirekesztett. Úgy éreztem, hogy a Vajdaságban nincs már megjelenési lehetőségem, életterem sincs. Nagyon furcsán hangzik és hihetetlennek, hiszen magyar kisebbség vagyok, tehát mindenki azt várta volna, hogy a szerbek nyomnak el. Nem mintha a kisebbség általában nem lett volna ilyen helyzetben. De én nem. Egy olyan szerb kultúrához tartoztam, illetve zárkóztam fel, ahol… hozzám hasonló, európai gondolkodású emberek éltek – tehát nem soviniszta érzelműek. Voltak ilyenek, és… vannak ma is, és ezek az emberek engem elfogadtak, akkor is, most is. Két önálló verseskötetem jelent meg Újvidéken szerb fordításban.
K. P. J.: Miben nyilvánult meg az elfogadás meg a nem elfogadás.
L. K.: Az elfogadás abban, hogy ha lettek volna lefordított verseim korábban, megjelenhettek volna. De mivel nem voltak, így csak késve jelenhettek meg szerb nyelven. Amikor éreztem, hogy megjelenési gondjaim vannak magyar nyelven a Vajdaságban, akkor hozzáláttam a versek fordításához. Habár megjelentek a könyveim magyar nyelven, keserves, hosszú-hosszú várakozás után. Három-öt évig feküdtek kézirataim a kiadóban.
K. P. J.: Személyes ellentétek voltak?
L. K.: Személyes, persze, személyes.
K. P. J.: Mi volt a kiváltó oka?
L. K.: A hetvenes években az úgynevezett erotikus performanszok. Azonkívül… az írásmódom. Abban az időben az avantgárdnak számított, Tolnai Ottóval, Domonkos Istvánnal abba a körbe tartoztunk, abba az úgymond dacos avantgárdba; nem ez volt igazán a gond. Ez legfeljebb esztétikai problémát vetett fel, bírálták, kritizálták a könyveinket. Engem persze mindig lehúztak, nekem mindig rossz kritikáim voltak, legalábbis a verseimnek… Ennek ellenére, azért megjelentem. A hetvenes években elkezdtem a performanszokat, ami a szerb közönségnél óriási sikert váltott ki, persze a bulvársajtó felkapott, ezért azzal vádoltak, megszégyenítettem a magyar irodalmat.
K. P. J.: Magyarországra is jártál az előadásaiddal, performanszaiddal?
L. K.: Igen, voltam Budapesten, 1970-ben Balaskó Jenővel léptem fel. Óriási botrányt váltottam ki, negatív visszhangja, hogy mindenféle büntetéseket vont maga után. Szegény szervező, Bucz Hunor, a XIII. kerületi József Attila Művelődési Házban, nagyon komoly büntetéseket volt kénytelen elviselni. Kihallgatták. Érdekes módon, tavaly, a Ludwig Múzeumban megtartott Lomtalanítás című performanszomon Szombathy Bálint ajándékaként kaptam meg ennek a történetnek a levéltári anyagát, az ügynek a dossziéját.
K. P. J.: Milyen olvasmány volt?
L. K.: Nem olvastam végig… nem szerettem…
K. P. J.: Miért nem?
L. K.: Mert olyan megalázó még olvasni is. Hát még… hát még részt venni ilyesmiben, és szereplőjének lenni.
A szerző további írásai
2 / 9 
