Szilágyi Aladár
Örömforrásunk a vers - Beszélgetés Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel
Sz. A.: Az élményközpontú irodalomoktatási koncepció, amely bizonyára nemcsak az öné, és bizonyára nem máról holnapra született, hogyan alakult ki?
F. B.: A tankönyveim húsz-huszonöt éves munka végeredményei. Rettentő szerencsés embernek érezem magam, hogy mindezt megcsinálhattam, hiszen talán minden magyartanár meg tudná írni szakmai pályafutásának húsz-huszonötödik éve táján – ahol én most tartok – a saját irodalomtankönyveit. Az már különleges szerencse, ha van egy kiadó, amelyik felvállalja, hogy sokmilliós befektetéssel ezt a koncepciót elfogadja és megvalósítja. Méghozzá úgy, hogy nem kell alkut kötni: minden színes benne, ahogy elterveztem, minden kép benne van, amit én szeretnék. Tehát adott egy húszéves szakmai munka, amely mellé pont jókor jött egy felkérés, a Krónika Nova Kiadónak a felkérése, hogy írjam meg, készítsem el a tankönyveket.
Sz. A.: Abban van-e valami logika, netán valamilyen stratégia, hogy felülről, az érettségizőktől kezdte a munkát?
F. B.: Ez a kiadó határozott kérése volt egyébként, ami találkozott az én elképzelésemmel is. Arra hivatkoztak, hogy a tizenkettedikes anyagból van a legnagyobb hiány Magyarországon. A koncepció része volt, hogy ezek érettségi központú könyvek legyenek, tartalmazzák a műszövegeket is. A formai újdonsága az, hogy az érettségihez szükséges minimális szövegek vannak benne, nagyon-nagyon sok képpel, számos vizuális effekttel. 1983-ban végeztem az egyetemen, két évig gimnáziumi tanár voltam, majd a szombathelyi főiskolára kerültem, a pedagógia tanszékre, 1988-ban hívott át Láng Gusztáv az irodalom tanszékre. Attól kezdve fokozatosan alakítottam ki az úgynevezett élményközpontú irodalomtanítással kapcsolatos elképzeléseimet, néha diákcsoportot, néha speciálkollégiumot toboroztam. 1990 és 94 között több középiskolás csoportot vezettem végig az érettségiig. Színjátszó kört indítottunk, A makrancos hölgyet játszottuk, a Vízkeresztet, a Tótékat, ilyen darabokat mutattunk be. A kilencvenes évek közepén alakult egy Ottlik-kutatócsoportom, főiskolásokkal. Velük a regényhez közeli színtérrel, Kőszeggel kapcsolatosan Az iskola a határon valóságvonatkozásait kezdtük vizsgálni. Aztán ennél sokkal több lett belőle: immár ketten-hárman doktoráltak a csoportból, úgy, hogy az Ottlik-kutatás is része lett a munkájuknak. Kiemelkedő pillanat volt ez az ember szakmai életében: összejött tizenöt olyan gyerek – közülük egyikük fejből tudta az egész regényt! –, akinek az érdeklődési köre az enyémmel is találkozott. Az én szakmai életemben volt tehát három-négy fontos csomópont, a színjátszás, az Ottlik-éra, most a közös versmondás, s ami legalább ennyire lényeges: a 2000 körüli időkben a saját kollégáimmal egy élményközpontú könyvsorozatot írtunk, adtunk ki, miközben olyan kutatást folytattunk, mely a forgalomban lévő tankönyveket vizsgálta. Mindez az én tankönyveim megírása előtt zajlott. Amikor 2005 körül megváltozott az érettségi rendszer Magyarországon, akkor kértek fel ilyen típusú érettségi segédkönyvek írására. S mivel egyaránt tetszett a diákoknak és a tanároknak, abból született az ötlet: megpróbálni egész tankönyvsorozatot írni. Bár a fejemben mindez sokáig készült, de valahogy engem is meglepetésként ért: leülök az asztalhoz, és három-négy hónapos, intenzív, éjjeli-nappali munkával meg tudok írni egy ilyen tankönyvet… De ez csak azért van, mert rendkívüli koncentrációval szedem elő mindazt, ami felgyülemlett bennem, és próbálok meg – ha szabad ilyet mondani – „lánggusztávos” szemlélettel átitatva valamilyen párbeszédet kezdeményezni a jövővel. Tényleg az a célom, hogy az irodalom a jövőben is fontos legyen az emberek számára. Azokat, akik ma az iskolapadban ülnek, meg kell győzni: igenis, az irodalom fontos dolog. Nekik ez nem adottság, ők teljesen mást szívnak magukba a körülöttük lévő világból, nem azt, hogy irodalom nélkül nem érdemes élni. De ha nem tudjuk meggyőzni őket, akkor két-három generációváltás után nem lesz miről beszélni, és a számunkra oly értékes kultúra, a kultúrák egyik legfontosabb rétege: az irodalom egyszerűen ki fog veszni a tudatunkból. Igenis, én vállalom azt, hogy kongatom a vészharangot, mert a baj óriási. Hogyha csak a tizedrészét sikerül megmenteni annak, amit ma irodalomként tanítunk a középiskolákban, akkor azonnal aláírom a „mefisztói szerződést”!
Sz. A.: Gondolom, az se véletlen, hogy tankönyvei küllemükben is, tartalom szempontjából is utalnak az internetre…
F. B.: A könyvek beszédmódja nem utánozza az internetet, próbál párhuzamos lenni, azt próbálja érzékeltetni az internet világában magukat otthonosan érző gyerekekkel, hogy nyomtatásban is lehet és érdemes asszociatív módon, ide-oda ugrálva haladni – ami egyébként az emberi gondolkodásmódra sokkal inkább jellemző. Az internet azért olyan népszerű, mert azt csinálhatok, amit akarok, mert nem lineáris, sokkal szabadabb, mint egy könyv. A könyveimbe az internet segítségével próbáltam belehúzni ezt a harmadik dimenziót. A könyveim nyitott kapukat kínálnak, nem lezárt értelmezéseket. A nyitott kapuk irodalmáról szeretnék beszélni, arról, hogy a szövegemhez tedd hozzá a magadét, merj mást gondolni, amit én. Nincsenek lezárt világok, lezárt értelmezések, a felelősségem a világért az mindig a sajátom. Beszédbe tudok elegyedni a világgal és a másik emberrel. Pontosan az a kérdés, hogy a megértés milyen szintjéig tudok eljutni, szemmel, gesztussal, kézfogással, nyelvvel, irodalmi művel, bármilyen eszközével a kultúrának. Tehát csak erről van szó, csak ekörül forgunk, és ekörül forog a kultúra, az emberi társadalom maga. Hiszen ha a megértés hibádzik, ha megtörik a fény a szemünkben, akkor elveszítünk valamit. Erre tud(na) vigyázni az irodalom, hogy ne így legyen. Abban reménykedem, hogy a gyerekek ilyen típusú könyveket forgatva látják, hogy a tankönyvszerző, a tanár nem akar rájuk erőltetni valamit, hanem hajlandó – tudományosan szólva – belépni abba a diskurzusrendbe, amelyben ők élnek. Tehát megtapasztalják, hogy tanárként én hajlandó vagyok áldozatot hozni és lemondani a kultúrámnak egy részéről, pontosabban a kultúrámat strukturáló valamilyen lineáris modellről, és hajlandó vagyok elfogadni az ő beszédmódjukat, asszociatív, dinamikus világlátásukat. Kölcsönösen lemondunk az életünk bizonyos elemeiről annak érdekében, hogy jobban értsük egymást. Tehát hogyha a gyerek megérti, hogy ez a könyv azért színes, és azért van benne annyi kép, annyi megengedő szerkezet, mert szeretne az ő világával párbeszédet folytatni, akkor úgy érzem, sikerült előrébb lépnem.
A szerző további írásai
2 / 5 
