H. Szilasi Ágota
Párbeszéd pirosban - F. Balogh Erzsébet nagyváradi kiállítása
F. Balogh Erzsébet egyik legkedveltebb technikája a pasztell. A porrá őrölt, kevés kötőanyaggal összekevert és kiszárított krétadarabkák a megfelelő papíron egyszerű érintésre is nyomot hagynak. Végtelen szabadsággal szolgálva alkalmazójának egyszerre használható átszellemült színvilágú és bársonyos puhaságú festői, és keményen vésett, hangsúlyozott, rajzosan konkrét felületek létrehozására. Tehát kiválóan megfelel egy olyan festői nyelv megteremtésére, melyben az érzések és a feszültségek a legtisztábban, legőszintébben szólalnak meg. Ezzel a technikával készültek a fények és árnyak tematikáját feldolgozó, a hideg és a meleg színek kontrasztjára építő kompozíciói évekkel ezelőtt. E képek érzékeny felületkezelése a szépséget, a lírát és a dinamikát fokozza fel. A színek, valamint a felfénylő fehérek és mélabús feketék keltette fura, misztikus térélmény azonban egy valósághiányos világba húz. E különös, egyszerre mélybe süppedő s kitárulkozó parabolikus térképzet kiragad a valós idődimenzióból.
Oly szimbiózisban élt hosszú évekig ezzel az anyaggal, hogy akvarellel, páccal, olykor akryllal készített alkotásaiban is kényszerítően használnia kellett s kell, ha a felületeket önmagáévá akarja formálni.
Újabban – maradva a vörös igézetében – színes páccal dolgozik, mely anyag a felszabadult energiák áramlásának, a pillanatnyi indulatok és gondolatok hirtelen megjelenítésének enged szabad teret. Olyan valóságélményeket vázol, skiccel fel ezeken a kizárólag függőleges formátumú színes lapokon, amelyek befelé irányítottságukban átlényegülnek. Ikonikus jellegük félreérthetetlen. A fehér háttérből kinövő, sugárzó, formátlan vagy formát felidéző motívum figura karaktere egyértelmű. E megidézett tárgyak mitikus karaktere a már tőle megszokott sajátos gesztusrendszerbe ágyazva kel új életre, ha tetszik, profanizálódik hétköznapivá. Nagy, erőteljes, dinamikus, belső tűzzel átitatott formák alapozzák meg e kompozícióit, melyeket aztán felülír az egyre csillapodó (pasztell) vonalhálóval, árnyékrendszerrel. „A gesztus igazodik a térhez, a tér igazodik a gesztushoz, miközben az egész szubjektum, az egész személyiség olyan átlényegítő erővel van jelen, hogy a mű átemelkedik a szín izzásába, mely izzás a forma jelenvalóságát hangsúlyozza.”1 Az anyag spontán keveredése, olykor a felületen való megfolyása a majdnem tudatos alkotásba a külvilág ad hoc beszűrődését eredményezi, utalva sorsunk valóságosságára, eredendő magányosságunkra, a külső erők általi kiszolgáltatottságunkra.
E sorozatát az elmúlás furcsa hangulata hatja át. Már régóta kóstolgatja a pusztulás, hanyatlás, romlás – végső soron a dekadencia, a leépülés, az elmúlás – témakörét, ám ez a ciklusa (Roncs) kimondottan az enyészet apoteózisa. Közben azonban paradox módon mégis azt érezzük, hogy ezek az átizzott vörös felületek nem az égés/elégés, hanem az életerő hordozói.
Az olaj – a festészet valódi nyersanyaga – nem annyira a fény világának megragadására, hanem a gesztusok erejének felfokozására, a felület rusztikusságának, rétegzettségének, már-már a térbe való kitüremkedésének a realizálására kell számára. Az egymásra rétegzett gesztusok tovább fokozódnak a beragasztott foszlott papír- vagy rongydarabok, alákent homok tektonikussága révén, „aminek mentén egyszer csak felfejlődik a kép arra a szintre, ahol a festék önmagán túlról, pusztán a belső tüzétől és a lendületek egymásra rétegződésével tud úgy üzenetet közvetíteni, hogy az csak a művészről szól – arról a valóságról, amelyből fakad.”2
Kell a nagy felület is, melyen feltörő, teremtő erejű mozgás energiái szétáramolhatnak, feketén metszett vonalai a mély festékrétegbe karcolódhatnak. Így minden – gondolat, indulat, vitális energia – végigfutva a kép felületén tárgyiasulva, anyaggá merevedve csendesül le a festés révén. S mindezt színekből megszülve. Mert Emil Noldétól megtanulta, hogy „a színek alkotják a festő eszköztárát. A szín önálló életet él, sír és nevet. Szenvedélyes és szent, mint a szerelmes dala és az erotika, mint a himnusz és a fenséges korál. A szín vibrál, mint az ezüst és bronzhangú harangzúgás. Közhírré teszi a boldogságot, a szenvedélyt, a szerelmet, felmutatja a lelket, a vért és a halált”.
Jegyzetek
1. Földi Péter kiállításmegnyitójából: 2008. szeptember 18. Eger – Templom Galéria
2. Uo.
A szerző további írásai
2 / 2