Jakab István
Az út
Tulajdonképpen szerette az öregasszonyt. Vagy csak megszokta. Az öregeknél a kettő majdnem ugyanaz.
Az öregasszony maga volt a megtestesült gondoskodás. Ilyen volt mindig. Tette, amit elvártak tőle.
Lelkiismeretesen és lélektelenül. Bob pedig, mi tagadás, gyenge volt. Eleinte harcolt. De az idők során mind jobban érvényesült a felesége akarata. Jót akart az asszony. De nem tudta és nem is akarta megérteni Bob bizonyos vágyait. Fontosabb volt a pénz. A munka. Hogy jó polgár legyen. A józan célok.
Bob idővel belenyugodott. De valami közben elhalt, megfagyott benne. Pénzük volt, a gyerekek szépen cseperedtek, valami titokzatos dolog mégis hiányzott életükből. Igaz, az asszony észre sem vette ezt. Más nőkkel ellentétben nem hiányolta a gyengédséget családi életükből. Beérte a gyerekeivel. Nem volt rossz anya, de fiai és lánya mégis hiányolhattak valamit, mert felnőttkorukra elidegenedtek tőle, bár ez a felszínen nem látszott.
Kemény asszony volt. Tisztelni inkább lehetett, mint szeretni. A gyerekekben persze sok örömük telt.
Három gyerek temérdek vesződséggel jár, de kiapadhatatlan boldogság forrása is egyben. Bob imádta a gyermekeit. Az asszony gyakran korholta is érte.
Az öregember elérte az erdő szélét. A sötét, hatalmas fák komor óriásokként tornyosultak feje fölé. A nap utolsó sugarai beragyogták a málnabokrok vérvörös gyümölcseit. Bob elábrándozott.
Persze, a gyerekek meg az unokák tényleg sok örömet okoztak… De más mi volt?
Talán a munka? Ugyan. Most már nyugodtan bevallhatja, teljes lelkéből gyűlölte azt a helyet. Talán az asszony?
Fenét. A családban mindig olyan hideg, az ágyban olyan katonásan merev volt. Megszokta ugyan, ahogy az öreg kitaposott cipőt megszokja az ember, de öröme nem sok tellett benne. Mi a fene jött rá, hogy ilyen ostobaságokon töpreng? Másnak ennyi sem jutott. Nincs joga panaszkodni. Jó, vannak bajok is. Itt van Julie. Az unokája.
Ő a kedvence. A szeme fénye. Ezt gondosan titkolja. Gyönyörű az a lány. Finom, törékeny, akár egy antik porcelánszobor. De makacs. Önfejű. Még csak tizenkilenc, és szerelmes. Felrúg egy többéves kapcsolatot egy szép jövőjű fiatalemberrel, és összejön valami éhenkórász költővel. Afrikába akarnak menni, segélyeket osztogatni. De abból nem esznek az ellenségei. Még valami baja esik abban a forró pokolban. Nem. Szépen elfelejti azt a léhűtőt, és egyetemre megy. Keres egy hozzáillő fiút. Aki szereti, becsüli, és gazdag. Gyűlölettel gondolt a fiúra, aki elcsavarta unokája fejét. Hogyisne. Mondunk neki szépeket. Becsalogatjuk az ágyunkba.
De reggelit már nem tudunk szerezni. A becsületes munkához nem fűlik a fogunk. Inkább mindenféle verset firkálunk. De ez nem így megy, kiskomám! Annak a lánynak apja van. Meg nagyapja. Akik két hosszú évtizeden át óvták, mint egy ritka virágot. Nem, nem fogják csak úgy kiadni a kezük közül az első jöttmentnek. Nesze. Vidd, tégy vele, amit akarsz. Az öregember arca eltorzult a dühtől. Még szerencse, hogy az afrikai út jó pár ezer dollárba belekerül. Szerencsére, soha nem lesz rá pénzük. Bob elkezdte szedni a málnát.
Néha bekapott egy szemet. Ahogy a kosár telt, úgy haladt egyre beljebb a sűrű erdőben. Háta mögött a nap már csaknem eltűnt a hegyek mögött. Kerek testébe beledöftek az ormok csúcsai. A vörös fény mintha kicsorgó vére lett volna. Az árnyékok végtelenbe nyúltak. Az öregember észrevette, hogy jóval beljebb jár, mint ameddig megszokott sétái alkalmával eljutott. Minden más volt. Hideg, komor és ismeretlen. Bár maga sem tudta, ott volt, ami túl van már a megszokott ösvényeken, ahova mindig alkonytájban jut el az ember. Megfordult és elindult visszafelé.
De mindenütt csak fákba ütközött. Hatalmas ismeretlen fákba. Az ágak rosszindulatúan hajába kapaszkodtak, az avar akadályozta a haladásban. Az öregember megrémült. Rohanni kezdett. Kosara kihullott kezéből, a málna szanaszét gurult. A földön kúszó indákban felbukott. Talpra állt, és tovább rohant. Aztán elfáradt. Már csak támolygott. Egyre sötétebb lett. Hirtelen fának ütközött, arcán valami meleg ömlött végig.
„Az erdőben puma és medve is él. Nem érhet itt az éjszaka.” – gondolta kétségbeesetten.
Aztán meglátta. Egy fa törzsébe volt belekarcolva. Először azt hitte, útjelző. Csak amikor egész közel ért, látta világosan, mi az. Egy szívecske volt. Két betűt véstek a közepébe.
– Ez nem lehet igaz – zihálta az öregember. És akkor leszállt az éj.
Sötét és hideg bujkált a fák körül. Éjfekete homály trónolt Bob fejében. Fázott.
A szerző további írásai
2 / 4 
