Paska József
Hitelesség
Búvárruhára emlékeztető műbőr szerelésbe bújt fiú az asztalához ült. Pattanásos gyerekarca egy tapasztalt férfit takart sikeresen. Előző életek és csodálkozás, de itt a sorrend nem is fontos, sokkal fontosabb az általános figyelem. Lett a levegőben valami!
– Ha ezt megiszod, bebaszol – mondta tárgyilagosan, egyszersmind fenyegetően. – Már így is részeg vagy. Látod azt a krapekot a sarokban? Már alig várja, hogy kizsebeljen! Különben mindegy, mert már kiszemelt. Ha megiszod, ha nem, téged kicsinál. Eldöntötte. Bájos ifjú gondolata szállt a szembe, lett szálkája az ifjú szempárnak.
– Nem hiszel nekem. Látom. Mi? – Az értetlenség nem érte el a tudatot, még csak nem is súrolta, megingathatatlan maradt a báj, a szeretnivalóság az erős fokhagymaszag ellenére, ami a „Mi?” kérdést kísérte, mert kísérnie kellett, mert ehhez a kérdéshez a fizikai közelség elengedhetetlen, kell az agresszív nyomaték az értelmetlenségnek. Itt és most kijelenthető, hogy nincs konklúzió, csupán a hangulat viszonya a banánhéjhoz adhat, adhatna támpontot, de erre nincs fogadókészség. Nézés van a reakcióra, ami nincs.
Mosolygós poharat tolt a fiú elé mosolyogva, ő maga előzékenyen a kevésbé mosolygós poharat választotta, majd mosolygós mozdulattal mosolyogva egy hajtásra ledöntötte a mosolygós torkán a mosolygós vodkát. Három másodperc elteltével köhintett egyet, s mivel a fiú nem nyúlt a poharához, megitta azt is.
Nyert. Az asztaltársasága csendben felállt és távozott El. Illant. Tétovázás sem maradt utána. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, vagy nem. Matt a pillanatnak! A hideg sör kívánt utat az időbeliségbe. Az út ismeretlennek tűnt, tele volt buktatóval, akadállyal, elágazással, kétellyel, de ugyanakkor kívánsággal. Kalandra fel! A szél belekapott a vitorlákba, a szörnyeteg hajó meglódult és szállt megállíthatatlanul!
Szépen repült, nem bukdácsolt és egy szempillantás alatt beleveszett a habokba.
– Hoppá! – mondta a pincér, egyenesen neki intézve a szót a nagyvilágnak. A nagyvilág figyelt rá, szónoklatot várt és kapott.
– Hoppá! Hoppácska! Károkozunk? Oké! – és a pulton behajolva elővarázsolt egy baseballütőt. Bal kezét ütemesen csapkodva nyomatékosított, miközben a teljes figyelmét az elvárt örömre koncentrálta, amit a kulcscsont roppanása fog neki okozni.
Nagyon érezte magában a tüzet, de a nagyvilág józansága szinte azonnal ki is oltotta a lángjait.
– Sanyi! Ne má! Ájjá má le! Hülye vagy? Még nem is fizetett!
Sanyi megállt, mert egyszerre a független történések szélei egymáshoz csapódtak. A részeg jóasszony teli szatyra leesett, zsebéből felhangzott az örömóda, az áldozata felröhögött, a bejárati ajtó kicsapódott, szél kerekedett, Saci kutya felvonyított, a rádió elhallgatott, és az ajtón belépő idegen pofán vágta.
Sanyiról többé nem vett tudomást a nagyvilág; szimpátiáját, figyelmét az új hős kötötte le, aki, hogy fokozza a lelkesedést, a következő misztikus szavakat mondta a túlélőnek:
– Tízezer híján hatszázezer! – öröme viszonzatlan maradt.
A nagyvilág ámulattal nézte, de a szívtelen Cézár rezzenéstelen mosollyal fogadta a bejelentését. Úgy ült ott az idétlen trónszékén, mintha nem történt volna semmi, mintha nem is lett volna győzelem, mintha nem is győzte volna le a barbárok seregét, mintha nem adta volna vissza Cézár tekintélyét, úgy, mintha csak kedd lett volna.
A hős fejhajtása immár nem a babérkoszorú felhelyezését szolgálta, nem is a Cézárnak kijáró tisztelet jele, sokkal inkább a méltóságától megfosztott harcos végtelen, csalódott szomorúságának ősi kifejeződése lett.
– Na, húzzunk innen! – mondta, és belerúgott az asztalba.
A szerző további írásai
2 / 2