Kinde Annamária - Szűcs László
Az agyat nem könnyű államosítani
Nagyon rokonszenves, hogy az írók egzisztenciális helyzetével való foglalkozás is benne van a Társaság alapszabályzatában. Ez a gyakorlatban hogy néz ki?
Úgy, hogy az elosztási rendszerben már mi is részt veszünk, a kuratóriumokban az általunk szakmailag javasolt embereket is figyelembe veszik, ösztöndíjaknál, díjazásoknál, pályázatoknál. Ez a dolog szakmai része. Az egzisztenciális része közös ügy, alakítottunk egy lazább szervezetet több szakmai, művészeti szervezettel együtt. Az Írószövetséggel is megtaláltuk a közös pontokat, a kedélyek lenyugodtak. A Szépírók Társaságán belül beindítottuk A könyv utóélete programot, ami harmadik éve működik, ennek lett a része a váradi Törzsasztal-sorozat is. Ez író-olvasó találkozóknak a hálózata. Mi pályázunk pénzeket, s arra használjuk, hogy írókat küldjünk az olvasóhoz, könyvekkel, külföldre, belföldre egyaránt. Tehát azt a pénzt, ami erre való, visszaforgatjuk a tagjainknak. Amúgy kis apparátussal dolgozunk, a titkárnőm lakása az irodánk a jelen pillanatban, talán hamarosan visszajuthatunk a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahonnan évekkel ezelőtt kiraktak bennünket. Az a lényeg, hogy a működési költségeket alacsony szintre szorítsuk, s minél több pénzt visszafordítsunk az alkotóknak. Én nem azt mondom, hogy adjanak ennek az írónak, mert nincs pénze, hanem azt kérem, támogassák a könyvkiadást, támogassák a fordítást. Csak szakmai érvekkel tudunk anyagilag mozdulni, mert egy szakmai szervezet azt nem teheti, hogy pénzeket osztogasson csak úgy a művészeknek.
Egy hete ugyanitt Bodor Ádámmal beszélgetve szóba jött, hogy ő nem nagyon szereti azokat a filmeket, amelyek a művei alapján készültek. Könnyebb-e a helyzete a forgatókönyvírónak, amikor valaki másnak az alapművéből dolgozik – most például a Psychére gondolok?
A döntő tényező mindig a rendező. Ha jó rendezővel kerül össze az ember, akkor ha más lesz is, az jó lesz, s ha jó lesz, akkor elnézem neki, hogy más lesz. A műfajnak is vannak törvényei, meg a rendezőnek is szándékai. Hogy Weöres Sándor mit érzett, amikor megcsináltuk a Psychét, az más kérdés. Mi bevallottan messze eltértünk az eredetitől. Sándor nem akadékoskodott, volt, amit nem nagyon értett, de nem avatkozott bele, végig jó kapcsolatban maradtunk vele. Mikor bemutattuk a kész filmet, akkor gratulált, sok szerencsét kívánt és elment. Én többé nem is láttam. A következő filmje Bódy Gábornak, a Kutya éji dala, az én alapművemre készült, ott pedig igyekeztem úgy viselkedni, mint Weöres, el sem jártam a forgatásokra, nem törődtem vele. Nem is volt annak forgatókönyve, ott helyben, napról napra írták, s a végeredmény egy jó film lett. Én meg nem néztem azt, mi az enyém benne, s mi nem. Persze, ez azért van, mert Bódy jó rendező volt. Ha rossz rendezővel kerül össze az ember, akkor viszont mindenféle baj van. Legutóbb párhuzamosan készült a Vadregény című regényem a filmanyaggal, pontosabban a Vadregény alapján készült a Vadászat angolokra című film, ez a tavalyi Filmszemlén operatőri nagydíjat kapott. Itt voltak problémáim, egyrészt az egésznek a pénzügyi feltételei sem voltak jók, másrészt a rendező egy színházi ember volt, aki az adott körülmények között nem tudta megrendezni. Tehát ezzel bajom van, de nem azért, mert nem pont az, amit én írtam, hanem mert nem jó, pont az nincs benne, amiért én ezt írtam. A magyar történelemről, a reformkorról van benne szó. Nem könnyű téma, sokan, sokféle módon írtak róla, csináltak filmeket belőle. Olyan alkotókkal kell rivalizálni, mint Jókai Mór vagy Várkonyi Zoltán. Nem kis falatok, tehát nem volt könnyű a mércét felállítani. Szerintem a regényemben sok minden benne van, ami indokolja, hogy erről a korszakról még egy regényt írjon valaki. 1839-ben játszódik Pozsonyban és környékén, s az általunk ismert korszaknak gondolt idő története, de a filmben ez igazán nincs benne.
Könyvei közül az utóbbi években a legtöbb visszhangot az Igazságos Kádár János váltotta ki, ez is egyike azon műveinek, mely címével is valósággal provokálva vonja magára a figyelmet. A Kalligram Kiadó könyvajánlója szerint e regény arra keresi a választ, miért maradt velünk ez a korszak. Miért is?
Én nem az az író vagyok, aki nagyon extrapolálja magának a közönséget, a példányszámot. Akkor, amikor írom, ez nem játszik különösebben nagy szerepet, de véletlenül sikerült ezt néhányszor eltalálnom már a nyolcvanas évek végén, amikor három tényregényt írtam, a Pénzt, de sokat, a Kurva vagyok és a Zsidó vagyok Magyarországon címűeket. A Pénzt, de sokat volt a legsikeresebb, 120.000 példányban jelent meg, tévéfilm is készült belőle. Tulajdonképpen a kapitalizmus előtörténetét írtam meg egy valódi figurán keresztül. Mind a három könyvre jellemző, hogy olyan személyiségek jelentek meg, akik vállalták magukat. Az egyik a pénzt, a másik azt, hogy az embereknek a legtöbbet, amit magából tud adni, illetve magából az életnek elvenni, azt a szexualitáson át teszi, a harmadik pedig egy zsidó család legkisebb fia, aki sajátságosan mondta el az ő szemszögéből a történetét. Szokatlan volt ez a nyílt hang, az, hogy mindenikük vállalja magát abban a nyolcvanas évek végi hangulatban. Utána elkezdtem megint mást írni, de hiába volt a könyv címlapján ugyanaz a név, azt az emberek már nem vették úgy. Engem meg nem eléggé érdekelt, aztán a végén megtaláltam ezt a könyvet Kádárról. Németországban voltam, ott írtam, távol a hazától és a hazai szirénhangoktól. Vittem magammal több tervet, ez valósult meg. Soha nem gondoltam, hogy Kádár Jánosról írok könyvet, igaz, nem is róla írtam, csak a névrokonáról. Ez egy humoros regény egy Kádár János nevű első titkárról, a környezetéről és arról az országról. Mindenki úgymond névrokonként van említve. Ez nem dokumentáris regény, hanem egy fikció, amiben ismert nevek névrokonai szerepelnek. Hogy miért tetszett enynyire az embereknek? Elsősorban azért, mert vicces. De úgy néz ki, valami több is van benne. Ez nem olyan nevetés, ami arra való, hogy elhülyéskedjük a dolgot, hanem át tud élni valamit az olvasó, s hálás, mert vidáman éli át, ugyanakkor azért is, mert olyan dolgot él át vidáman, ami egyáltalán nem volt vidám. E könyv segít abban, hogy ezeket a dolgokat elrendezze az ironikusan megkonstruált Kádár-mítoszt használva. Az én könyvem nem arról szól, hogy Kádárt politikailag értékelje. Van egy közösség, afölött a hatalom. Kiválasztódik valaki, aki igen jelentősen befolyásolja a közösség életét, hosszú időn át. Itt Romániában is volt erre példa, egy másik típusú személyiséggel egy másik helyzetben. Nem tudom, hogy a Ceauºescu-korszakról hogy lehetne humoros könyvet, ironikus könyvet írni. Valószínűleg lehetne. A Kádár-korszak ezt jobban megengedte, mert nem volt annyira véres és kemény, pontosabban másképp volt az. Amikor a közösség fölött hosszú ideig tart egy ilyen hatalom, akkor a közösség úgy védekezik ellene, úgy próbál megtisztulni, hogy elkezdi az illetőt a maga képére formálni. Mesék születnek róla, hogy ily módon megszabaduljanak tőle. Valami ilyesmi ez a könyv.
A szerző további írásai
2 / 3 
