Kinde Annamária - Szűcs László
Tiszta volt az életem
Huszonöt éve, 1982-ben települt át. Milyen volt az a Magyarország, s hogyan érzi magát a mai idők Magyarországában?
A romániai közállapotokhoz képest akkor majdhogynem európai hangulatú társadalmi környezet fogadott. Éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a kezdeti felszabadultság után az ember szembenézzen a helyzetével, s érzékelje ugyanannak az elnyomó hatalmi rendszernek a súlyát. Más eszközökkel élt a hatalom, aminek jeleként tapasztalhattuk, hogy létezett az úgynevezett demokratikus ellenzék, ennek mozgástere nem sok volt, de a hatalom tűrte a jelenlétét. Gondolok például Rajk Lászlóra, Tamás Gáspár Miklósra, akik nagy kockázatot vállalva éltek, s ahol hagyták őket, ott felemelték a szavukat. Ez főleg a rendszerváltás előkészítésének idején lett érezhető és fontos. Kiderült, hogy a fordulat előtti két-három évben ez az ellenzék, akikből lényegében később a Szabad Demokraták Szövetsége alakult, komoly tényező volt az alkura kényszerülő hatalommal szemben.
A mai Magyarország a szemléleti megosztottságánál fogva pillanatnyilag elég kiábrándító képet nyújt. Egy ilyen időszakban inkább öszszefogásra lenne szükség, nem pedig arra a széthúzásra, ami nagyjából ezer év óta tapasztalható, és az egész történelmünket végigkíséri.
A szörnyűségekkel ötvözi a humort a szövegeiben. Minden szörnyűségben van valami humor. Ez hogy jön össze?
Úgy jön össze, hogy a humor egy adottság. Kétségtelen, hogy a túlélés adottsága is, s ha az ember egy kegyetlen világról ír, ösztönszerűleg kívánja annak a képeit enyhíteni, s erre a humor mint eszköz egyrészt alkalmas és természetes adottság, így bevonul az irodalmi szövegekbe akár mindenféle szándék nélkül is.
A világ kegyetlen, vagy az a világ, amiről ír?
Ez szemlélet kérdése. Nem biztos, hogy amikor az író egy kegyetlen és rendhagyó erkölcsű világról ír, akkor maga is úgy érzi, hogy egy ilyen léptékű környezetben ír. Az a lényeg, hogy íróilag azt a világot akarja megfogalmazni. Ez ösztönösen működik. Én nem tudnék sem vígjátékot, sem társadalmi regényt írni. Bennem kialakult a környezet megragadásának egyfajta eszköze, kialakult az a kép, ami hozzám közel állt. S hogy én azt igaznak találom avagy sem, az abban a pillanatban mellékessé válik. Én arról a dologról tudok írni, s ez a fontos. A művészetnek nem dolga az, hogy szigorúan valósághű tényeket közöljön, a képzelet sokkal fontosabb. A művészet „élvezője” úgyis tudja, hogyan kezelje azt, amit kapott. Olyan aggály bennem sosem volt, hogy esetleg túl sötét az a kép, amit én megfestek a környezetemről. Ugyanis ez egy képzelt környezet.
Jó nevű rendezők, Bacsó, Gothár, Fábri készítettek filmeket a műveiből, legutóbb Kamondy Zoltán Dolina címmel. Ön kereste a megfilmesítés lehetőségét?
Minden esetben ők kerestek meg engem. Hol engedtem az unszolásnak, hol nem. Az esetek többségében igen. Tulajdonképpen egyet sem bántam meg, annak ellenére, hogy tény, alig-alig találkoztam végeredményként olyan alkotással, ami minden vonatkozásban megfelelt az én elvárásaimnak. Nem azért, mert nem voltak képesek az írásaim szellemét és légkörét kivetíteni a filmvászonra, mert ez egy eléggé hiú és oktalan elvárás lett volna. Inkább azért, mert én arra számítok, hogy egy rendező akár teljesen mást is alkothat a rendelkezésére álló anyagból; inkább azt, mintsem átkopírozza a történetet. Én kiugróan művészi teljesítményt egyik megfilmesítésben se láttam, bár igaz, akadtak sikeres alkotások. Ami az írásaim hangulatát, léptékét illeti, azt leginkább Ferenczi Gábor ötvenperces tévéfilmje tudta közvetíteni, A barátkozás lehetőségei címmel. De ismétlem, egy írónak nem lehet komoly elvárása, hogy pontosan azt ültessék át, amit ő már egyszer egészen más művészi eszközökkel megvalósított. A filmnek más a nyelve, más az eszköztára. Sértődésre az író részéről nincsen ok, ha egy hasonló művészi értékű alkotással találkozik, még akkor sem, ha az nagyon eltávolodik az eredeti prózai alkotástól.
A „veszteséget” nem pótolja, hogy a film többekhez jut el, szélesebb körű ismertséget biztosít, esetleg lehetséges olvasókat is?
Ritkán történik meg, hogy egy film, ha jó is, visszahatna az eredeti prózai alkotásra. Talán egy lektűr esetében. De tudni kell azt, hogy a film mindig a rendezőé; hogy kinek az elbeszéléséből dolgozott, az a legritkábban érdekli a nézőt.
A szerző további írásai
2 / 3 
