Simon Judit
Hivatásos bámészkodó vagyok
Ez volna a cél. Én nagyon hányatott gyerekkorból érkezem, amelyben Nagyváradnak fontos szerepe volt.
Meséljen.
Édesanyám egyik nagybátyja nagyváradi, úgy hívták, hogy dr. Szabó Sándor, ismert nőgyógyász volt a 60-as évek táján. Állítólag a nőket ki tudta kúrálni mindenből, amiből őket kellett, de a férfiakat is. A főtéren volt a rendelője – gyerekkoromban jártam ott –, elöl mentek a nők, hátul óvakodtak be a férfiak. Sok időt töltöttem az ő házában, körülbelül 12 éves koromig. Megjegyzem, ez az anyai ág. Az atyai nagyapám, aki a holokauszt áldozata lett és Pécsett volt cipőboltos – Vámos Miklósnak hívták –, Nagyváradon született. Olyan családban nőttem fel apám és anyám körében, ahol túlzottan nagy figyelem és szeretet nem volt. Gondolom, ez meghatározza az egész életemet. Mindig az emberek szeretetéért teszek sok mindent. Ez közös, mert akármilyen tevékenységet folytatok, vagy akármilyen baráti társaságban vagyok, érzékelem, hogy én többre vagyok kapható mások szeretetéért, mint általában mások.
Most beszélhetünk a Goethe-könyvről?
Az úgy van, hogy életem során sokat jártam Németországban. De ez nem állt össze a fejemben. Már kamaszként többször felléptem Berlinben a Gerilla nevű zenekarral. Persze Kelet-Berlinben. Aztán voltam cseregyerek Kelet-Németországban, hogy tanuljak németül, volt keletnémet anyósom. Szóval sok minden történt velem német vonatkozásban. Szeptember havát Berlinben töltöttem, és akkor eszembe jutott, milyen érdekes lenne írni egy regényt, ami egy férfiemberről szól, de csak a nőinek a tükrében. Elmondható-e egy férfiélet úgy, hogy elmeséljük, hány nővel volt dolga. Ahogy a nép mondja: hány nőben járt. Választottam egy Goethekutatót – azért tettem ezt, mert az irodalmárok közül Goethe volt a legnagyobb csajozó. Száznál több nője volt, ami mégiscsak valami. Mondtam, hogy kutatója legyen egy félszeg könyvmoly, annak tízet engedélyeztem. Három házasság, hét egyéb. Erről írtam ezt a könyvet, amelytől nagyon lelkes vagyok.
Amikor az ember befejez egy regényt, akkor az Örkény-egyperces történik vele: „Húzza be az evezőt, Volentik bácsi, megpróbálok egy kicsit a vízen járni.” Ez történik most.
Önről szólnak a könyvei?
Az úgy van, hogy én a fikció műfajában utazom, és az ezáltal írt könyvek ötven százalékig mindig az életemet is tartalmazzák. De nem úgy, ahogy van. Én soha egyetlen figurával sem vagyok azonos, hanem a saját személyiségemet összegyúrom másokéval. Egyébként minden figurát többől keverek össze, a gyurmázás módszerével. A külső az egy, meg tudom mondani, hogy A New York–Budapest metró főszereplőjét egy Székhelyi nevű magyar színész küllemével ruháztam fel, de a belsőnek semmi köze hozzá, meg a történeteknek sem. Azt viszont kénytelen vagyok tudomásul venni, amit az olvasók tömegesen és gyakran mondanak, hogy a könyveimet az én hangomon hallják. Másodszor minden kicsit is alkalmas esetben engem helyeznek a figura helyébe, nemcsak a főszereplő, hanem bizonyos mellékszereplők helyébe is. Ha az imént idézett Goethe-mondatra gondolok, akkor ez jó.
Hogyan tudott Ön férfiember létére női szemmel nézni egy férfit?
A regényeim legalább felének nő a főszereplője. Az az író, aki csak saját magát tudja megírni, nem is érdemli meg az író nevet. Ugyanúgy feltehetné a kérdést, hogyan tudok egy kutyát megírni, ha sose voltam kutya, egy fiatal falusi gyereket megírni, noha én városi vagyok. Szerintem sok képesség kell a prózaíráshoz, de a szó eredeti értelmében vett tehetség a legkevésbé. A tehetség az a fajta vadállati zsenialitás, ami, mondjuk, egy Rimbaud-szerű költőben megvan. A szépirodalomhoz először is kell figyelem – minden prózaírónak nagyon kell tudnia figyelni embereket, tájakat, mozgásokat, történelmet. Ez az első számú képesség, a második az empátia. Aki nem tudja egy másik ember helyzetébe beleélni magát, az lehet prózaíró – vannak furcsa prózaírói életművek, melyek szóvarázslással, prózai költészettel foglalkoznak –, de általában mindig az a cél, hogy különböző hősökbe képzeljük magunkat, s hogy ezekben – bármilyen múlt századian hangzik is – az olvasó magára ismerjen. Kétféle hatás lehetséges. Az egyik, hogy magunkra ismerünk és azt mondjuk: ajaj, ha mi is ilyenek vagyunk, akkor baj van, valamit változtatni kell. A másik: jaj, de jó, mi is ilyenek vagyunk, és ez nem baj. Mindenképpen az identifikáció a leghelyesebb olvasói magatartás. Mindenki tudja, hogy ha elolvas egy könyvet, mondjuk, amelyet én írtam, és az a címe: Anya csak egy van, hogy az nem az én anyám. Az abban szereplő humorista fiú sem én vagyok. Senki sem kéri rajtam számon, hogy az nem úgy történt. Aki azt mondja, hogy „író úr, a valóságban nem így volt”, az nem szépirodalmat olvas, hanem, mondjuk, egy újságcikket. A szépirodalomban az a valóság, amit az író teremtett. Ettől függetlenül tény, hogy ha az olvasó nem tud azonosulni sem kontrapunkttal – ez nem én vagyok –, sem úgy, hogy ez én vagyok – akkor azt az olvasót az adott szépirodalmi mű elvesztette.
A szerző további írásai
2 / 5 
