Czellár Csiba Judit
A lángos
A vonat lassan zakatolt, minden apró helyen megállt, épp úgy, mint negyven éve. A táj sem változott, ismerős nevű falvak suhantak el egymás után, kiégett fű borította a közeli dombokat.
Maga sem tudta, miért jött vonattal erre a találkozóra, és nem tudta, miért jött korábban, mint a testvérei. Nem gondolkodott. Balra látni lehetett a temetőt, nem nézett oda, a szemben üldögélő utasra sem tekintett.
– Maga ugye nem errefelé valósi? – hallotta a kérdést, de nehezére esett a válasz.
Nem akart beszélni, nem akart ismerősre bukkanni. Behunyta szemét, mint aki alszik, hátha békén hagyják.
– De járt már erre, ugye?
Bólintott, hogy elejét vegye a további beszélgetésnek.
Végre megérkeztek. Az állomás épülete is az volt, mint diákkorában, csak szürkébb, sivárabb. Gyorsan ugrált át a síneken, ki tudja, miért sietett. Lassított léptein, amúgy is rekkenő hőség volt, szikrázó porszemeken tükröződött a fullasztó meleg.
A kápolna mellett haladt el, nem nézett oda, próbálta elképzelni, üres-e az anyja helye vagy már valaki más telepedett oda. Eljátszott a gondolattal, talán nem is igaz, talán csak álmodta, talán ott van most is anya, hajlott háttal, botjával, nagy, fekete táskájával a megszokott helyén, az első padban. Nem nézi meg, inkább hazamegy, megvárja otthon, megvárja otthon, mint a többieket.
Túl gyorsan ért oda. A szülői ház ridegen állt, a fenyők megtörten ájuldoztak a melegben, csend és komorság uralkodott.
Nem ment be, körbejárta az utcán a házat, lassan, álmodva, hogy apja várja a teraszon, mint mindig. Elképzelte, amint ki-kinézeget az utcára, és mikor megpillantja, ő repül felé, s apja majd kezébe veszi az arcát, magához húzza:
– Hát megérkeztetek?…
Az anyja is szalad már gyors lépteivel:
– De jó, hogy itt vagytok!
És máris ezer kérdés, utasítás árad felé, és ő boldogan engedi magát át nekik, a duruzsoló édes biztonságnak, testvérei zsivaja, kacagása, sivítása ismerős melegének. Itthon van, nincs már semmi baj, megérkezett.
Lassan elhaladt megint a ház előtt, a szomszédos épület mellett valami ismerős illat csapta meg az orrát, és vonzotta a kis bódécska felé, ami ugyanott állt, mint gyerekkorában: LÁNGOSSÜTŐ. Olvasta sokszor, boldogan habzsolva a szót, és már sisteregve készült is számára a forró, ropogós, tejfölös lángos.
Vitte a hatalmas tésztát, nem mert a házba most sem bemenni, leült az udvaron a terasz lépcsőjére, és kucorogva beleharapott gyermekkora emlékébe.
A redőny csak vékony napsugarat engedett át, mikor a szemét kinyitotta. A nővérét látja maga mellett szuszogni ismerősen. Hát ő is itt van, megérkezett, csak álmodta tehát, hogy egy napon fuldokló zihálással eltűnt közülük örökre a pesterzsébeti temetőbe.
Péntek van. Anyjuk piacra ment, apjuk a rendelőben dolgozik, nyugodtan lehet hát békésen szenderegni. Apa nem szerette, ha sokáig alszanak, vakációban is korán ébresztette őket. De nicsak! Most nem jön be, nem küldi ki őket az ágyból. Csend van, lehet szunyókálni.
Megfordult a másik oldalára, mikor fehérköpenyes apja belépett, kinek szeme alig látszott az arcát betöltő kisfiús, huncut mosolytól:
– Na, milyen meglepetést hoztam nektek?
S ők egymást lökdösve szaladtak a konyhába, ahol barátságosan ragyogtak a forró lángoshegy tetején az olajcseppek.
– Nekem is hagyjatok! – kiabált a szobából öccse, aki lustán nyújtózkodott még az ágyban.
Nyílt az ajtó, és frissen – két keze megrakodva – lépett be anyjuk, éppen a lángosevésre. Tejfölt, túrót hozott, és két harsogó zöld lapulevél között aranyló sárga vajat.
És ők nekiestek, ették, habzsolták a lángost, és fölöttük a két szülő mosolyogva összehajolt. Anyja dús, gesztenyeszín haja körbelebegte őket, soha nem látott olyan fénylő és puha hajat, mint az övé. Apjuk elégedett mosollyal vígan fütyörészett.
Kezében valami hideget érzett, a lángost szorongatta, amin megfagytak az olajcseppek, kemény volt, kegyetlenül rágós. Beleharapott és hangosan zokogott, a könnyek, a tejföl, a zsír összekavarodva hullottak ölébe. Engedte, hagyta, úgysincs, aki rászólna.
Árva lett.
