Láng Gusztáv
Lemezen Dsida Jenő összes versei
Nem szólva arról, hogy a költemények válogató rangsorolása mindig függ a kötetszerkesztő alanyiságától. Különösen, ha módja sincs a teljes szövegtestből válogatni, hiszen így szándéktalanul bár, de feledésre ítél olyan költeményeket, melyek egyébként belefértek volna érétékrendjébe. Elképzelhető, sőt feltételezhető továbbá, hogy olyan versek, amelyek a szerkesztőnek nem tetszenek, egy más ízlésforma számára őszinte esztétikai élményt nyújtanak. Az „olvasás demokráciája” megköveteli, hogy bocsássuk az olvasók rendelkezésére a hiánytalan életművet, melyből mindenki maga állíthatja össze saját „Dsida-válogatását”, ha kedve van hozzá, s ha valóban vonzódik a költőhöz.
De ne kerülgessem a kérdést:
Hol a helye
Dsida Jenőnek a magyar líra történetében? Első pillantásra kézenfekvőnek tűnik a válasz: Dsida Jenő erdélyi költő. Így is szokták emlegetni, esetleg különböző egyéb jelzők kíséretében. Erdélyisége azonban – s ez nem egyedül álló eset – akadálya is volt elismerésének. Erdélyben létezett egy helyi, ha úgy tetszik, kisebbségi kánon, mely a „helikoni triász” néven emlegetett költő-hármast (Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László) helyezte az erdélyi líra értékrendjének csúcsára. Közülük Reményik volt az „első az egyenlők között”, vélhetőleg azért a szerepért, amelyet Végvári-verseivel vállalt 1918-tól 1920 nyaráig. A magyarországi kritika is tiszteletben tartotta az erdélyi pályatársak ítéletét, s nem próbálta „átrendezni” az értékpozíciókat a fiatalabb nemzedék javára. Ilyen „nemzedéki” vitát Dsida sem kezdeményezett.
Van azonban egy verse, mely legalábbis sejteti, hogy reménykedett egy ilyen „átrendezésben”. A költő feltámadása a vers címe; alapötlete – a már ravatalán fekvő költő a temetési szertartás közepette felkel és otthagyja a gyászolókat – beleillik Dsida ekkor kibontakozó szürrealizmusába, mely szívesen keveri az élet és a halál képeit, de evangéliumi hagyományt is idéz, Lázár feltámasztásának történetét a „bomlad a test már, / barnul a hulla” sorokkal. A befejező rész azonban Reményik Sándor jellegzetes tájszimbólumaira utal: „Ajtóhoz tántorog / és kimegy Ő. / A tártölü fenyves alatt / mellébe özönlik / a hűs levegő, / meghajlik a szirti fenyő / a sok suhogó fa-titán. // S Ő / elrohan alkonyi fényben / egy lángszinü lepke után.” A fenyő és annak „szirti” jelzőjében a szikla Reményik lírájának visszatérő kép-eleme. Első jelentésükben e képek Dsida Jenő versében is a helyszínt jelölik; a költő feltámadása tehát „erdélyi feltámadás”. De megjelölhetjük Reményik Sándor verseiben azokat a konkrét szöveghelyeket is, ahonnan Dsida „átmásolta” saját költeményébe e táj-elemeket. A kis templom a nagy dómban című Reményik-versben olvashatjuk: „Fölötte égig ér a szirt… // testőrei: dárdás fenyők / Állnak titáni sorfalat… // S visszaköszön testőrhadának, / A sok sötét, szurkos titánnak.” De feltűnik a lepke motívuma is a Néha félek című Reményik-versben, ugyancsak a fenyők „titáni” méreteivel szembeállítva: „Néha úgy érzem, kis lepke vagyok, / S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.” Érték-szembeállítás van ebben a képben: az ember lepke-méretű parányisága és röpke mulandósága ellentéte a fenyő nagyságának és „öregségének”, azaz időbeli (viszonylagos) állandóságának. De arra is gondolhatunk, hogy a fenyő Reményik költészetében önjellemző – és ennek megfelelően költészet-jellemző – jelkép is, és ha a lepkét is ilyennek tekintjük, a lepke – fenyő ellentétpár két magatartás, két költői szerep közötti választás esélyét tartalmazza. A „fenyő-szerepben” a „lepke-szerep” – a költői könnyedség, játékosság – mintegy megsemmisül, az előbbi megtiltja a másikat.
Reményik jellegzetes táj-szimbolikájában (gondolok elsősorban a Csak így és a Vadvizek zúgása című kötetekre) a szikla és a fenyő erkölcstani érték-jelkép is. Néhány példa: „A kősziklákat mindig irigyeltem, / Kik állnak büszkén, mozdulatlanul… // Már megtanulok én is síkraszállni, / S nem hajgálni kő helyett kenyeret, / S lenni kőszirt, mely int és fenyeget, / Kőszikla, mit meg nem ingat semmi. / Kőszikla, min a csákány eltörik.” (Sziklák); „A holt fenyő pirosba öltözik. // Az a halál / nem a lomberdők szelíd őszi dísze, / Amelyre új élet következik. / Ez a dacos halál, / Ez tudja már, hogy nincs feltámadás, / És mégis áll, Halott bajnok az élő katonák közt. / Mivel másutt nincsen számára hely.” (A holt fenyő); „A fejszét vállára vetette, / Mint halál a kaszát, / Úgy lovagol / A fenyveseken át… // A fenyők gyűlölettel nézik: / A hóhér ott megyen! / Vajjon kivel tart ma leszámolást? / Veled? Velem? / És holnap ki kerül a bárd alá? // S megszólal egy: Én holnap meghalok, – / De zuhanva, még összezúzom őt! // És zúgnak, mint az összeesküvők.” (Lovas favágó) De találunk a feltámadással rokon témát is e szikla- és fenyő-díszletezésű Reményik-versekben. A szikla keménységében, a fenyő szívósságában a maga eszményi képmását fellelő költő a hegycsúcs (a kiteljesedés) felé tartva eléri azt a helyet, ahol „Egy ismeretlen túlvilág már / Fagyasztó áramot lehel, / Megyek – ki tudja, meddig még, // Ez tán a mennybemenetel.” A megdicsőülés záloga tehát a jelképekkel körülírt szereppel való teljes azonosulás.
Dsida Jenő „feltámadása” e jelképek értékjelentését ellenkezőjükre fordítja. A lepke nem fél a fenyőtől, sőt a „fa-titánok” meghajolnak a pillangót kergető költő előtt, mintegy elismerve a könynyed, a törékeny szépség fölényét a zord pátosz fölött. Ha a szikla és a fenyő önazonosító jelkép volt Reményik verseiben, ugyanúgy a lepke is az Dsida költeményében. (Ez a kötelesség-etikától – látszólag! – elforduló „kergetőzés” megjelenik a Kóborló délután kedves kutyámmal című poémában is; ott macskát üldöz a költő és kutyája, a „hó-cica szépség”-et.) Ebben az összefüggésben a fenyők meghajlása mintha a bibliai Józsefnek azt az álmát idézné, melyben a testvérei által kötött kévék meghajolnak az ő kévéje előtt, elfogadva ezzel rangbeli elsőségét velük szemben. S mert József a fiatalabb testvér, ez az elsőség egyben helycsere a hagyományos, a „kanonikus” rangsorban. Dsida költeménye is egy eljövendő helycsere esélyét és reményét villantja fel e jellegzetesen transzszilvanista és biblikus jelképekkel az erdélyi irodalmi értékrendben.
A szerző további írásai
2 / 4 
