Pomogáts Béla
A védtelenek szabadsága
A költészet Árkádia és menedék volt Radnóti számára, amellett hivatás, amely a mesterség fölényes ismeretét és áldozatos szolgálatát kívánta. Cserébe az írástudó méltóságát adta, öntudatot, amelyre különösen nagy szükség volt a megaláztatások idején. Radnóti Miklós felelősséggel és nagy biztonsággal vállalta ezt a hivatást. Tudatos munkával készült rá, hatalmas erudícióval sajátította el a mesterséget, a technikát, az eszközöket. Alkotó műhelyében érezte igazán otthon magát. A modern költőknek ahhoz a fajtájához tartozott, amely állandóan új ismereteket szerez, mindig kísérletezik, hogy igazságait minél tisztábban és pontosabban fogalmazhassa meg. Ilyen költő volt Apollinaire; Aragon, Brecht és T. S. Eliot, a magyar irodalomban Babits, József Attila, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor. E költők tudatos tevékenységnek tartották a versírást, nem pusztán a tehetség megnyilatkozásának. A költő szerintük nemcsak alkot, hanem kutat és kísérletezik is. Apollinaire egyenesen a feltalálóval vetette össze a művészt: „csak azt nevezhetjük költőnek – hirdette –, aki feltalál, aki teremt.”
Új költészettan született valójában, az intellektuális alkotó művészetelmélete. Szemben a romantika és az avantgárd teóriáival, amelyek a teremtő ösztönt és képzeletet állították az alkotó tevékenység fókuszába, a huszadik század intellektuális költészete a felkészülésnek, a kísérletnek, a rendező értelemnek adott teljesebb szerepet. A költő tartalmas műhelymunkával készült az alkotásra, ötleteket és metaforákat gyűjtött, régebbi mestereket tanulmányozott, tudományosan képezte magát. Gondos műveltséggel, belső fegyelemmel öntötte végső formájába a szöveget. A formának szinte világnézeti szerepe volt, noha erősen eltérő, akár ellentétes világnézeteket is kifejezhetett, mint Paul Claudel és Aragon, Babits és József Attila esetében. A műgond és a művészi fegyelem mindig a gondolkodás és az alkotó folyamat belső rendjére, racionális igényére utalt.
Radnóti Miklós költészetét is mindinkább a fegyelmezett, intellektuális költészettan alakította. Az ő formáinak is világnézeti jelentése volt, az általános zűrzavarban a zárt és tiszta forma eleve protestált, a józan értelemhez fellebbezett, a klasszikus humanizmus követelményeit fejezte ki. Ésszerű rendet, belső fegyelmet állított szembe azokkal a zavaros eszmékkel, amelyekkel a fasizmust terjesztették külföldön és idehaza. A tökéletes kifejezést kereste, azt az alakot, amelyhez sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet. Nem írt sok verset, távol állott tőle az a ma sem ritka gyakorlat, amely a tegnapi élményből mai költeményt csinál. De ami műhelyéből kikerült, az egyre hiánytalanabb formában és egyre tökéletesebb zengéssel fejezte ki sorsát és tapasztalatait. Hónapokig javította, csiszolta a szöveget, nemegyszer átdolgozta elkészült verseit. Áldozatos műgondját tanúsítja, ahogy megjelenő könyveinek nyomdai megformálásával foglalkozott. Gyakran maga ügyelt a tipográfiára és a szedésre, a korrektúrát mindig aggályos gonddal végezte. A nyomdászok, akik maguk is megbecsülték a mesterségbeli tudást, a lelkiismeretes munkát, örömmel fogadták a költőt, szívesen vállalták vele az együttműködést.
Igazi „poeta doctus” módjára dolgozott. Műhelymunkája, fordításai, költészetről szóló esszéi nyomán nemesedett és gazdagodott költői nyelve és stílusa. Ő maga is vállalta a „tudós költő” szerepét. „Poeta doctus? – jegyezte fel naplójába. – Nem tudom, mindenki mást ért rajta. Ha Csokonai és Arany poeta doctus, ha az anyag természetének és törvényeinek tudományos ismeretére és a tudatosságra gondol, akkor szeretnék az lenni. De ez talán minden igaz művészet feltétele.” Radnóti szívesen tanulmányozta anyagának, a nyelvnek természetét, és jól ismerte törvényeit. (Zolnai Béla stilisztikai tanulmányait ismertetve a Nyugatban, maga is arról beszélt, hogy a nyelvészeti stilisztika ismerete mennyire nélkülözhetetlen a költő számára.) A költői műhelyben igaz hivatást talált, amely nem kis mértékben a lelkiismerettel és felelősséggel végzett munkából nyerte erkölcsi erejét.
Mert az irodalom fogalma Radnóti Miklós eszmei szótárában mindinkább erkölcsi értelmet kapott. A költészet kezdetben otthonkereső vágyának beteljesülését jelentette, bukolikus idillt, amely derűs fénnyel vonta be fiatal életét. Aztán a lázadás eszköze és formája lett, következetesebb módon a mozgalmi ember lehetősége arra, hogy a tömeghez szóljon, és megfogalmazza a mozgalmi közösség követeléseit. Végül a morális tartás támaszává és látható alakjává vált. A költészet a felelősségvállalás, a tiszta erkölcs, az ép emberség eszményét fejezte ki. Szinte egyetlen lehetősége volt annak, hogy a költő kinyilvánítsa morális elveit, és megítélje korát. Radnóti Miklós erkölcsi követelményként fogta fel, hogy tiszta és rendezett művet kell hátrahagynia, amely formájának klasszikus rendjével is igényességről, magas fokú morálról tanúskodik, és amely a maga esztétikai rendjével fejez ki etikai eszményeket.
Esztétika és etika a legszorosabban összefüggött Radnótinál. Sohasem választotta el őket egymástól, meggyőződéssel vallotta kölcsönösségüket. Nem tett különbséget az ember és a költő között, ahogy a költőtől művészi tehetséget és tudatosságot követelt, az embertől is elvárta, hogy ép erkölcsi érzéke és következetes morálja legyen. Élet és művészet egységének elvét pontosan fogalmazta meg abban az esszéjében, amelyet Listius Lászlóról, a 17. század kalandorköltőjéről írt. „Listius életformája, bűntettei – olvassuk – szép bizonyítékai annak a régi igazságnak, hogy egy művész élete és művészete nem függetleníthető egymástól, az igazi művész mögött ott áll a művész a maga erkölcsiségével, s ha nem áll ott – mint Listiusnál történt –, akkor a különben nagyra hivatott költőt megöli az ember, s költészete nem fejlődhet ki, nem haladhatja túl a középszerűt, más szóval nem lehet művész, csak ügyeskedő tollforgató.”
A szerző további írásai
2 / 3 
