Dr. Borsos Szabolcs PhD
Megjegyzések a filozófiai perszonalizmusról
Ám ha elfogadjuk, hogy az élet mint rendezettség elsősorban titok, akkor bizony mindenképpen tisztáznunk kell még néhány dolgot.
Ez a titok nem olyan jellegű, mint az emberek közötti kommunikációban ránk bízott információ. Azt is mondhatnánk, hogy több, mint titok, de ez is félreértés lenne. Talán helyesebb azt mondani, hogy rejtélyszerűen ránk bízott adottság, amely a valóságot kitölti tartalommal, ráadásul mindez úgy történik, hogy dimenzionálisan a végét is tapasztalhatjuk az elmúlásban, a pusztításban, a rombolásban, a környezetszennyezésben, az elnémításban, a megalázásban, a konfliktusok fenntartásában. S ha a titok fogalma olyan értelmet kölcsönözne felvezetésünknek, miszerint mi lehetnénk a titok őrzői és védői, az úgyszintén végzetes tévedés lenne.
Azt mondhatjuk ezért, hogy a perszonalizmus elsősorban inspiráció arra, hogy tovább lépjünk, megegyezésre jussunk, építsünk, az élet rejtélyszerűségét elfogadva, gondolkodjunk és ezáltal a kommunikációnkkal gyógyítsunk. Az aktivitás filozófiája a perszonalizmus, amennyiben ez a működés az élet tiszteletét és fenntarthatóságát tartja szem előtt.
Röviden összefoglalva: a perszonalizmus gyakorlati filozófiaként jöhet szóba, és esetleges módszertanként is ilyen értelemben kezelendő. Mit jelent a gyakorlat? Az élet bármelyik területére gondolhatunk, természetesen önálló módszertanokra is ugyanakkor. A közgazdaságtanban is érvényesülhetnek önálló szempontok, a lélektani kutatásban szintén, és külön beszélni kell az emberi személy-vizsgálat szempontrendszeréről is a magatartáskutatásban. Ezek tulajdonképpen önálló rendszerek és módszertanok.
Mégis, feltevődik a kérdés, hogy mondhatunk-e általános érvényű alapelveket az emberről, az emberiségről, amelyek hitelesítik a perszonalizmust is. Természetesen igen! Ezek a következők:
1. Az emberrel sok minden megtörtént addig, amíg rájöttünk arra, hogy kezdeni kellene már valamit ezzel az állapottal és léthelyzettel, ami a miénk. Azt, hogy mi minden történt, célszerű rábízni a szaktudományokra, de állandóan emlékeztetnünk kell arra, hogy az ember következmény-létben van. Ezért pusztán csak rekonstrukciójára vagyunk képesek, tervezésére nem. A rekonstrukció ugyanakkor eszközöket feltételez, amiket használnunk kell, de sohasem téveszthetjük szem elől, hogy ezek pusztán eszközök. Szerves részei az építkezésnek, talán nélkülük nem is lenne gondolat, de tudnunk kell: a rekonstrukció folyamatában játszanak szerepet.
2. Az ember fogalmát szorosan kapcsolni kell a kultúra fogalmához. Ebben a vonatkozásban, a legjelentősebb eredmény az, hogy az univerzum képmása az ember (azaz az ember ökológiai fülkéje, komplementere az univerzum). A zsidó-keresztény hagyományban egyértelműen kimondták, hogy az ember imago Dei. De ezzel a kijelentéssel nem válaszolunk arra a kérdésre, hogy milyen ez a képmás, hogy milyen ez az Isten. Nem is kell, a rekonstrukciós-elv miatt. Egyszerűen alapelvként fogadjuk el az imago Deit, mert meglátásunk szerint ennél többet már nem mondhatunk. Az sem érdekes most tehát, hogy bizonyos vallástörténeti összefüggések segítették e megállapítás születését. Ezek mindenképpen szaktudományos területek, s a filozófiai perszonalizmus alapelvként kezeli, mert a hogyan kérdéskör felvetésére alkalmatlan.
3. Az ember egyedi, egyszeri és megismételhetetlen élő rendszer, aki és amely önmagában túl sok félreértést hordoz magáról, ezért újból pontosítanunk kell mondanivalónkat. Az élő rendszerek a bennük szereplőkből és kapcsolataikból jönnek létre, tehát a közösségi háttér konstitutív elem az emberré levésben. A további hogyanok kifejtését úgyszintén szaktudományokra kell bíznunk, visszautasítva minden ideologizáló megközelítést. Fontos látnunk, hogy a perszonalizmus elsősorban mindent megelőző és alapvető gondolkodás az önkritika és a kritika értelmében. Ezért nem elvonatkoztatott elmélet, inkább módszer a túlélésre és problémáink megoldására.
Jegyzetek
1. A perszonalizmus először a személyes Istent hívést jelentette a panteizmussal szemben, majd olyan filozófiát, amelynek nevelési célja a személy sokoldalú kifejlődése, ami a személy sérthetetlen transzcendenciáját a dolgok fölé emeli. Szorosan véve olyan filozófia, amely a személyt, a személy világát tekinti a filozófiai magyarázat kiindulópontjának. Nem a személy szubsztanciális magva érdekli, hanem érzelmeivel, értékeivel, döntéseivel együtt a személy nélkülözhetetlen társas viszonyaiban, dialógikus gondolkodással való önmegvalósítása. Az ember és a világ, a személy és a közösség viszonya, a személy szabadsága. Figyelmeztet a kultúra küldetésére, hogy megtalálja gondolkodás és cselekvés, elit és nép közös mértékét, s megelevenítve e mértéket, mintájára a világot megújítsa. A perszonalista filozófiát nem foglalták rendszerbe, inkább kisebb-nagyobb tanulmányok, kiáltványok jellemzik. Az 1932-ben Mounier által alapított francia folyóirata, az Esprit közölte az olyan fiatalabb perszonalisták írásait is, mint Jean Lecroix és Emmanuel Lévinas.
2. Emmanuel Mounier (1905–1950) definíciója szerint a perszonalista tan vagy kultúra elismeri az emberi személy elsődlegességét a személy fejlődését biztosító anyagi szükségszerűségekkel és kollektív intézményekkel szemben. Mounier perszonalizmusa szembefordul mind az individualizmussal, mind a marxista kollektivizmussal, szemben áll a modern világ elszemélytelenedésével és a közösségi gondolkodás hanyatlásával egyaránt. A polgári és a fasiszta társadalmat egyként elutasítva, új, a személyiség védelmét biztosító társadalmat akar létrehozni. Mounier indította el a keresztény gondolkodás szembesítését a marxizmussal. Elvetve Marx determinizmusát, a történelem alakítását, az új társadalom kiformálását az emberek szándékától teszi függővé. A filozófia feladatát ő is a világ megváltoztatásában látja, de ezt a szabadság, a szeretet, a személy méltósága és örökléte legfontosabb keresztény értékek megőrzésével egyetemben követeli. Ugyanakkor elfogadja a marxisták kapitalizmus-bírálatát. De a vallás Mounier szerint nem hamis tudat, mint Marxnál, hanem az erkölcsi tudatformálás hajtóereje. Az egyéni tulajdon eltörlése nem szünteti meg az elidegenedést, amely az ember anyagi létéből származik, mely meghatározottságból a transzcendencia felé lehet kilépni. Az egyénnek a szeretet alapján bensőjével is a többi ember felé kell fordulnia, hogy a személyes egzisztencia szintjére emelkedjen. Szeretni, másért létezni, ez az igazi létezés, ez a szeretetkapcsolat biztosítja egyedül a személyek kölcsönös önállóságát. Önmagát megismerni és megtalálni is csak mások által tudja az ember, s ha megszűnik a szeretet kommunikációja, a személy elveszti önmagát. Így a társadalom alapja a keresztény felebaráti szeretet dialektikája, mely az egyén és a közösség javát egyaránt szolgálja. Az emberiség egységét nem fajisága vagy társadalmisága adja, hanem hogy minden személy Isten képmása és Krisztus misztikus testének része. Az emberek közötti szeretet teszi, hogy az – isteni elhivatottság miatt összemérhetetlen és megismételhetetlen – egyén nem rendelődik alá a társadalomnak. Az önmagából a szeretetbe kilépő ember a másik emberen keresztül visszajut önmagához. A hivatás adja a személyiség lényegét, amire szeretete révén a másik ember igénye vezeti rá a személyt. Az elhivatottság szerető elfogadásával a transzcendencia az önmagát felülmúló embert elidegenületlen valóságába emeli. A hiteles emberi kapcsolatok perszonalista közösségeket hoznak létre, és megvalósul a megváltás a történelemben. S ha e nézeteket a kereszténység története nem igazolja, annak oka, hogy a földet megújítani képes, evangéliumból sugárzó erő nem azonos a történelemben megtestesült kereszténységgel. A vallás időbeli és mulandó valósága nem azonos annak az örökkévalóságot jelentő részével. Ezért a társadalomkritika valláskritika is lehet, a perszonalizmus bírálhatja a katolicizmus megalkuvásait. A perszonalizmus szándéka, hogy a kereszténységtől eltávolítsa az időbeliség rárakódásait, és megújítsa benne azt, ami örökérvényű. A perszonalizmus által megújított antropológia és teológia képes megszabni a civilizáció törvényét és értelmét. Ezt a keresztény eszme által teremtett megbecsülésre alapozza, amellyel a személyiség, az anyag és a munka fogalmát felemelte, a technika kialakulását elősegítette. Mounier szerint egyenesen arról van szó, hogy a Krisztus megtestesülését magyarázó teológiai viták tették a keresztény civilizációt olyan aktívvá, hogy egyedüliként elérhette mai ipari és civilizációs eredményeit.
A szerző további írásai
2 / 2