Zsidó Ferenc
Naiv történelem. Múltkisajátítási kísérletek egy háromnemzetiségű régióban
A történelmi emlékezet nem csupán a közösségi identitást tükrözi, hanem jól példázza azt is, hogy az egyes ember individuumként is érzékeli saját történelmiségét, rendelkezik a történelembe ágyazottság tudatával, tudatosan fejleszti mnemotechnikáját. Az emlékezés alakzatait az őt körülvevő, meghatározó fizikai térben, az ehhez tartozó dologi világban szívja magába, ilyen értelemben a falu, a hazai táj, de a genealogikus emlékezés esetében akár a háztájék is meghatározza az emlékezést.
Azt már láttuk, hogy mi generálja a történeti néphagyományt, viszont azt is meg kell vizsgálnunk, hogy mi és miért tartja életben. A pankrómia és az elváráshorizont elmélete nem zárja ki egymást, inkább egymásra vetülnek, és lehetővé teszik a patriotizmus mint tudatos létállapot megélését. Megítélésem szerint a régió többnemzetiségű voltából adódóan az egyes csoportok patriotizmusa erős, ezért történeti hagyománya is erős, hiszen a hazafiság alapjait épp a kollektív emlékezet hozza létre. Tehát egy március 15-i vagy augusztus 20-i ünnepségben (amit a régió magyarsága rendszeresen megtart) vagy a december elseji román nemzeti ünnep alkalmával a kollektív emlékezet regisztereit aktivizálva patriotizmusukat erősítik. Másrészt a kollektív emlékezet a nacionalizmus alapja is, tágabb értelemben pedig az etnikai, kulturális vagy akár vallási identitást is meghatározza. Épp ezért célom az egyes közösségek történelme szempontjából lényegesnek tűnő összes emléknyomot kutatni, az emlékezés gyakorlatát is vizsgálni, a spontán és ritualizált emlékezet technikáit és alkalmait, a narrativitást feltérképezni. Hiszen, ahogy Carr fogalmaz: a közösségek az elbeszélések körül és az elbeszélések révén szerveződnek.5
Szó esett már arról, hogy az emlékezés egyik oka a felejtéstől való félelem, és mivel az emlékezés sok esetben genealogikus alapú, sarkítva ez önmagunk elfelejtését is jelentené. Azért emlékezünk, mert az emlékanyag a mienk. Erre Ricoeur a mindenkor-enyémvalóság fogalmát használja.6 Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a mindenkor-enyémvalóságok egyszerű összeadásával eljuthatunk a szublimált, állandó „vegyértékű” naiv történelemhez, más szóval az adattáramban lévő magánemlékezetek összessége nem ad teljes képet a közösség történelemszemléletéről, mégis, ezek a magánemlékezetek a kulturális emlékezet, a „mi-emlékek” elemeivel egybefonódva lehetőséget adnak egy általános kép kialakításához.
Mediatizált néphagyomány és kalendárium-történelem
Ki kell térnünk az írásbeliségnek a kollektív emlékezetre gyakorolt hatására is. Le Goff úgy fogalmaz, hogy a sajtó elterjedése a kollektív emlékezet forradalmához vezetett.7 Kutatási régióm lakói tradicionális közösségek, melyeknek a nyomtatott írás, a tévé és a rádió szava szent. Mennyiségileg kevesebb sajtóinformációhoz jutnak, de épp ezért valósággal szakralizálják azt. Ha valamit bemondanak „a Tévében”, ha valamit megír „az Újság”, annak igazságtartalmában nem kételkednek. A régió falvaiban csupán iskolai könyvtárak találhatók, néhány alapkönyvvel, épp ezért egészen a közelmúltig az itteni emberek „szent” olvasmánya a kalendárium volt. Annak szerkesztői tisztában voltak ezzel, így adagoltak belé kultúrát, történelmet, könnyed, szórakoztató formában. Ezért van az, hogy amit a régió lakói a történelemről tudnak, azt elsősorban a kalendáriumokból tudják, ez tehát a „kalendárium-történelem”, melynek jellegzetességei a kinagyítottság és a hőskultusz8. E két sajátossága ugyanakkor lehetővé tette azt is, hogy ez a kalendárium-történelem a hagyományba is bekerüljön, hogy egyes, közkedvelt elemei folklorizálódjanak. Amit a régió lakói a honfoglalásról, Mátyás királyról, Bem apóról, Rózsa Sándorról elmondanak, az többnyire kalendárium-történelem. Amikor az adatközlők a „régi könyvekre” utalnak, többnyire kalendáriumokra gondolnak, melyek egykor nagy tiszteletnek örvendtek, igazi legendáriumoknak számítottak, házról házra jártak, közösségi alkalmakkor is olvastak fel belőlük. Nyilván a bennük lévő szövegek csupán kis hányada folklorizálódott, vált a néphagyomány részévé, de a lényeg az, hogy ez a fajta kódrendszer is működhet a hagyományok mediátoraként.
Az írásbeliség és emlékezet viszonyát tárgyalva azt is meg kell említeni, hogy az írásbeliség megkönnyíti az egyéni emlékezet progresszív beépülését a kollektív emlékezetbe. A tradicionális közösségek számára mindig kedvenc olvasmánynak számított a memoár, az emlékirat, melyek esetében nem annyira a történelmi köntösre, mint az egyéni életútra figyeltek, mégis általa a történetiség emberközelbe került, hiszen a múltra az egyéni életút perspektívájából tekintve a történetiség megélése természetes állapottá válik. Munkámnak nem célja az írásos életrajzok vizsgálata, de a műfaj népszerűségét az is mutatja, hogy a közelmúltban is jelentek meg vallomásos önéletrajzi könyvek a régióban, melyek máris közkedvelt olvasmánynak számítanak a környékbeliek számára. Büszkék ezekre a könyvekre, amiért közülük való írta azokat, amiért az ő sorsukat is mondatokba foglalta, identitásuk megtartásának egyik lehetőségét látják benne.
Az emlékezetkutatás kapcsán szükségszerű az identitásról is beszélni, hiszen az az emlékezés révén jön létre, az identitásnak nincs egy önmagában lévő, abszolút lényege, inkább a hagyma-párhuzammal írható le: rétegekből áll, s e rétegek egy narratív építési folyamat során jönnek létre.9 Így a narratívumok, orális vagy írott szövegek vizsgálata révén az identitás építőköveit is vizsgáljuk.
A szerző további írásai
2 / 8 
