Fábián Sándor
Tangenciák
Ám térjek át komolyabb témákra. Például András Gusztáv tanár úr temetésére. (Ami időben jóval korább történt.) Akkor még a diktatúra évei, Guszti bácsi – az Ady-kör legidősebb, de mindig „jelent” mondó tagja – meghalt. Református papnő temette, a „mesterség szabályai szerint”. Ötvenhatos „börtönviselt” lévén a napilapban lehetetlen volt búcsúztatni. Beszédet vártam valaki Ady-köröstől… Végül is én, a cseppet sem szónoknak született ugrottam fel egy beton sírkeretre és elmondtam nyolc-tíz mondatnyi szövegemet. Nemzetiségi éle volt tagadhatatlanul. A gyűrött papírdarabkát, amire az elmondott szöveg vázát lejegyeztem, te elkérted. Hogy aztán csodálatos módon, néhány napon belül eljusson a budapesti médiába és – kivonatosan – megjelenjen Bodor Pál Diurnus rovatában! „Átszivárgott a határon”, használom a te kifejezésedet abból a magvas publicisztikából, amit Egy kecsmetanonc feljegyzéseiből címmel Árpád barátunk Tizenötéves a kecsmetionPRESS kiadványába írtál. Egyébként az emlékplakát ugyanazon oldalán Sall Laci Göteborgi levele is helyet kap. Asztalomon fekszik a kiváló nyomdatechnikával készült emlékplakát egy példánya, rajta Szűcs–Sall-arcképek, közös szamizdat kötetetek két szembeforduló címoldalának fotokópiájával (Szűcs László: Bolondok a parton, Sall László: LÉLEKzetvétel). Lejjebb egy kitűnően archaizált Máté Imre-művészfotó, mindjárt mellette a trió (Nikolits és ti) fényképe a Garasos hídon, háttérben Körös-panoráma felsejlő Szent László-templommal, városházatoronnyal… Csupa bizonyíték arra, hogy akkoriban a Nikolits-holdudvar (magam is benne voltam) lelkesítően létezett. Ő meg alkotott: lényegében egy-másfél év alatt öt géppel írott, kézzel bekötött verseskönyvet (a tieteket, a Gittai Pistáét s a magamét). No persze az ötödik a felvezető Üres házak mind városra mentek volt, a szerkesztő nyomdászmester és író lényegében ezzel-ezekkel rakta le a KecsmetionPRESS alapjait.
Rövidítsek: Árpi „szárnyai” alól kibújva aztán te itt Váradon Bihari Napló-főszerkesztő, majd 2002 után a Várad irodalmi folyóirat és az Erdélyi Riport főszerkesztője lettél. Ha nagyapád látná, hogy most már te gondozod megjelentetendő írásaimat, verseimet!
Mielőtt tangencia-soraimat írni kezdtem, megkérdeztem tőled: hogyhogy Hunyadi Mátyás, Fábián Imre nem kerültek a Gyakorlótérbe? És persze Kőrössi Papp Jóska?
– Egyszerű… Nikolits nem kért tőlük anyagot. Ne feledd, hogy az anyaggyűjtés még a kemény Ceauşescu-diktatúra idején folyt. Kápéjé már Göncz Árpád írószövetségi elnök titkára volt, jobb kifutási lehetőségekkel. Így képzelem… Csak azt sajnálom, hogy Kinde Annamáriát sem vonta be, neki lett volna bátorsága anyagot adni…
– K. P. J. kiadóigazgató, te két lap főszerkesztője… Az a benyomásom, ihletcsökkentő pozíciók. Jóska nem ír (tudtommal), te írsz, ám ritkábban…
Válaszod bűvészmutatványszerű: kezembe nyomsz egy 2008. szeptember 5-i Élet és Irodalom-példányt, egész oldalas Kőrössi P. József-verssel. Címe: (Nem) döntöttem. Elmegyek. S számítógépedről kinyomtatod két frissen írott költeményedet!
Nincs mit aggódni! – az alkotást nálatok nem nyomja el a rang.
Kőrössi Papp József (Mindig [szellemileg] hasznos tájak felé nyugtalankodó)
Az átvezetés személyedre, íme, simán ment, Jóska. Anyaországbeli könyvkiadó, a Noran igazgató-tulajdonosa vagy, sikerember – azért én mégis kicsinyítő képzős neveden szólítalak. Hiszen itt van előttem 1978-ban dedikált Forrás-köteted (Valami elkerülhetetlen), benne (akkor még kapkodó) kézírásoddal a szöveg: „Tisztelettel és köszönettel Sanyinak és Annának a már csak ritkán fenegyerekeskedő Kápéjé.” Az ajánlás fölé versrészletet „kézírsz”: „Valamit valamit újrakezdek / szavak a széllel megütköznek / csoda ha mégis / egyre másra / én vagyok saját rendemnek kovácsa.”
Úgy értelmezem ma már, hogy saját sorsodnak. A később meg is valósult jobbnak.
De maradjunk 1978-nál még egy kicsit. A kötet hátsó borítóján Petőfi Sándor-os, kemény-fiús arcmásod. És néhány soros önéletrajzod, amiből idéznék két mondatot: „…Újabban távirat-kézbesítőként asszisztálok egy-egy drámai jelenetben. Ha ez megnyugtat, akkor ezért is nyugtalankodom…”
Láttunk Várad utcáin ide-oda cikázni kerékpárodon – öndiagnosztizált nyugtalanságod egyik tünete volt. Ady körösként is a magasabb szintű, akkor még csak szellemileg hasznosabb táj felé nyugtalankodtál lelkesen – a kolozsvári Bretter-iskola nevelte művészfészek, Szőcs Géza, Tamás Gáspár Miklós stb. voltak a példaképek. (Tégéem mintára lettél Kápéjé.)
Aztán az anyaországot céloztad meg, sikeres-szerencsésen: ott egyenesen Göncz Árpád írószövetségi elnök titkára lettél.
…Fölmentünk hozzád. Szívélyesen fogadtál, s tudván, hogy mi is emigrálásra vagyunk feliratkozva, előlegezted segítségedet valami előnyös körorvosi állásért. Szép gesztus volt ez ott, a Magyar Írószövetség üres gyűléstermében (Göncz Árpád – akiről akkor még nem tudhattuk, hogy hamarosan köztársasági elnök lesz – a szomszéd szobában…) Tíz-tizenegy éves kislányom, Judit is velünk volt, ez igen-igen lényeges. Ugyanis amikor hallotta, hogy itt már „komoly” az áttelepedés veszélye, jó erdélyi-romániai kis hazafiként kiabálni kezdett: ő nem akarja elhagyni Váradot! Te mosolyogtál, mi viszont komolyan vettük – attól a pillanattól kezdve mondtunk le magyarországi jövőnkről…
Ekkor mi Páskándi Gézánál (is) laktunk, aki jót mulatott az eseten. És még jobban megszerette a kislányomat.
…Laktunk mi sok helyen Pesten. Nálad-nálatok is. Váradon jártatokban (édesanyádat látogattad meg feleségeddel, született Köteles Gyöngyivel) összefutottunk és meghívtatok nyáron, vakációtok-szabadságotok alatt üresen maradó Izabella utcai családi panellakásotokba. Apósod, Köteles Pál volt, aki – telefonon megbeszélt időpontban – fogadott bennünket Pest peremén, kocsijával házatokig vitt és átadta az ajtókulcsot… Tökéletesen megbízott-megbíztatok bennünk, ez jólesett. Kiváló beosztású, magasföldszinten elhelyezkedő szobáidban nem tettünk kárt – „kárt” csak nekem okozott a kölcsönszállás. Ugyanis egyszer nem tudtunk kimenni, mert a bejárati ajtó Yale-zárja belülről sehogy sem akart kinyílni… Bezáródtunk. Egyetlen megoldás: kívülről kell kinyitni. Zsebemben a kulccsal én ugrottam ki az erkélyetekről. Hiszen földszint volt, nem igaz? Nos, csúnyán megrándult a térdem (majd egy évig jártam sántikálva utána). A zár azután kintről könnyedén kinyílt.
A „lakód voltam” tényéből ezenkívül csak kellemes benyomásaim maradtak. Hasznosan kellemessé akkor csúcsosodott az élményhalmaz, amikor apósod, Köteles Pali – az Erdélyi Magyarság mindenes főszerkesztője – átvette tőlem az Itt a piros, hol a piros című versemet, és az 1991-es 5. számban meg is jelentette. „Felvezető” helyen, Markó Béla, Szőcs Géza, Lászlóffy Aladár és Csaba, Farkas Árpád társaságában. (Hogy megelőlegezett tiszteletdíjat is adott, azt már nem illik világgá kürtölni).
Kiugrottam magasföldszinti erkélyedről, megjártam. Kiugrottam az áttelepedésből… A mai kormányzó erőket látva ott nálatok, erre talán mégse fáztam rá.
A szerző további írásai
2 / 2