Veres Bernadett
Rebirth
– Köszönöm, nővér, hogy a nagybátyám mellett volt, mikor én nem lehettem ott vele.
Marie szólni sem tudott a meglepetéstől, de mire feleszmélt, a férfi újra kámforrá vált, a lány pedig már-már kételkedni kezdett saját épelméjűségében. Felidézve az eddigi incidenseket, egyre hihetetlenebbnek tűnt előtte az egész, és arra gondolt, hogy biztosan a képzelet űz gonosz tréfát vele és küldi elébe ezt a újra és újra visszatérő látomást. Hazaérve újabb bosszúsággal találta szembe magát. A mai nap után még pont annyi hiányzott, hogy a lift felmondja a szolgálatot s meg kelljen másznia a kilencedik emeletet.
De nem csak ő kapkodta a levegőt és szenvedett a fülledt melegtől. Valahol egy másik dimenzióban Marie Claire a kísértetek hegyén gyalogolt fölfelé a fullasztó hőségben. A keskeny hegyi ösvény meredeken emelkedett előtte, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, hosszú vörös haját csak néha lebbentette meg a megváltás ígéretével érkező nyári szellő, ami azonban végül csak még több forróságot és kínt hozott. De tudta, hogy a cél érdekében mindent meg kell tennie, a különleges növény csak a hegytetőn nő, anélkül fabatkát sem ér a bájital. Éppen akkor, amikor a kis Marie felért a kilencedik emeletre, Marie Claire is kimászott a meredek sziklafal szélére és leszakította az áhított növényt. Közben Marie hullafáradtan kotorta elő a lakáskulcsát, ami most is, mint mindig, táskája legaljára keveredett, aztán megkönnyebbülve szinte beesett az ajtón. Készített magának egy hideg limonádét és kimerülten rogyott le egy karosszékbe.
Mindeközben valahol messze egy havas hegytetőn a sokak által tisztelt, bátor és határozott Claire Parker, egy expedíció vezetője éppen kitűzte a zászlót a több ezer méteres csúcsra. Claire Parker nem volt feminista élharcos, de bebizonyította, hogy egy kizárólag nőkből álló expedíció is képes arra, amire addig csak férfiak voltak képesek, a Mount Everest meghódítására. Marie is kezdett magához térni, amint limonádéját kortyolgatta, fáradt révedezéséből az ajtócsengő riasztotta fel. Nagy nehezen föltápászkodott a fotelből, hogy ajtót nyisson. Ezek a postások és gázóraleolvasók mindig a legrosszabbkor tudnak jönni, gondolta bosszankodva. Az ajtóban azonban nem a postás vagy a házfelügyelő állt, hanem a titokzatos „idegen”, aki oly sok fejtörést okozott neki már eddig is. És az idegennek jó szokásához híven újra sikerült megdöbbentenie Marie-t, amikor kezet nyújtott és meglepő természetességgel így szólt:
– Hölgyem, gratulálok az expedíció sikeréhez, bámulatos kitartással tették meg ezt az embert próbáló utat!
Az „idegen” mosolygott, aztán sarkon fordult és beszállt a liftbe. Nem működik a lift, akarta utána kiabálni de a jelek szerint a felvonó gond nélkül elindult lefelé. Ki érti ezt? Amint lenézett, észrevett egy földön heverő borítékot. Ah, a villanyszámla, a postás néha rossz helyre dobja be, biztosan az egyik szomszéd csengetett be és tovább is sietett rögtön, próbálta Marie önmagának is megmagyarázni a történteket. Igen, csak így történhetett, a többi pedig csak délibáb, fantazmagória, őrület vagy a fáradtság jele, de valóság semmiképpen sem lehet.
Aznap este Marie olyan kimerülten esett be az ágyába, mint még soha. Lázálmok gyötörték és képtelen volt pihenni a hőség miatt, csak hánykolódott egész éjjel. Pokoli a nyár egy kilencedik emeleti panelben. Pontban éjfélkor, mikor Marie felriadt zavaros álmaiból, Marie Claire is beledobta az üstbe az utolsó hozzávalót, hogy megidézhesse halott szerelmesét. Szörnyű bosszút akart állni a gyilkosokon, de egyedül nem volt rá képes, ezért folyamodott hát a túlvilági erők segítségéért. Macskaszerű zöld szemében könyörtelenség és bosszúvágy villogott, és transzba esve mormolta a különös átkokat.
Hangosan csörgött a vekker, de Marie nem ébredt fel. A furcsa álmok annyira kimerítették, hogy meg sem hallotta a türelmetlen berregést. A másik oldalára fordulva aludt tovább mélyen és nyugodtan. Nagy sokára ébredt csak fel, és bosszúsan vette tudomásul, hogy elaludt és már megint el fog késni. Már szinte hallotta is örökké morcos főnöke méltatlankodását és a „pontosság fontosságáról” tartott szokásos hegyi beszéd mennydörgő szemrehányásait. Szélsebesen rohant végig a munkahelye felé vezető úton. Ezúttal nem ábrándozott el a parkban, és nem nézett fel a régi épületek csillogó ablakaira sem, de már így is késő volt. Menthetetlenül elkésett. A mindig morcos főnök a szokásosnál is morcosabb volt ezen a reggelen, és a fejét csóválva állt az iroda ajtajában. Arckifejezése semmi jót nem ígért, és ezt szavakkal is alátámasztotta.
– Marie, maga mindig elkésik, de ez volt az utolsó eset!
– Nem tehetek róla…
– Dehogynem, csakis maga a bűnös!
– Nem fordul elő többet – szólt közbe Marie erőtlenül, de nem volt ideje a mentegetőzésre, hiszen a főnök már kimondta az ítéletet.
– Nem fordul elő többet, ugyanis ki van rúgva!
A szerző további írásai
2 / 3 
