Kustán Magyari Attila
Az az éjszaka
1. Megcsókoltam és ő visszacsókolt, kezemmel hajába túrtam és úgy szerettünk egymásba, a csobogó (le kell írnom: nagyon szerelmes akarok lenni) szökőkútnál.
2. Megcsókoltam, de ő eltolt magától és elviharzott. Vissza sem nézett, én meg hirtelen úgy éreztem, fázom, kirázott a hideg és eleredtek a könnyeim.
3. Nem akart megcsókolni. Az ember néha úgy gondolja, amit érez, azt látja, pedig nem.
Elszomorodtam kissé, mert fejét visszahúzta, már haja sem érintette vállam. Talán az elmúlt szerelem vadságát akarta újra felidézni magában a férfitest közelségével, de erre én kevés voltam. Igen, ezt gondoltam akkor.
Ő azt mondta, egyelőre nem szeretne többet beszélni erről. Utána talán azt is, hogy a vidámság fel kell váltsa a szomorúságot, mint ahogyan a napsütés is felváltja az esőt. Azt hiszem, ezt a példát mondta, de lehet, csak ezt mondtam volna én, és azért emlékszem így. Kérdés, hogy fontos-e ez a részlet, tiszteletlenség-e másképp írni, amit mondott? Inkább azon gondolkodom, valójában hogy mondhatta? Nem tudom pontosan megmondani, de talán ezzel a példával élt.
Az előbb említettem, kevésnek érzem magam ahhoz, hogy az én testem melegével oltotta volna a férfi nem iránti hirtelen vágyának tüzét… Így is van, nem vagyok túlságosan erős, amolyan művésznek gúnyolnának legtöbben. Az arcom sem durva, nem az, amitől hullanak a hölgyek örömükben. Normális arc, sajnos nem igazán fejezi ki intelligenciámat, a hajam zilált, a járásom kissé fura, a hangom is megremeg néha. Szavakkal ölök, tekintettel nevettetek. De őt ez a legkevésbé sem érdekelte, mert azt mondta, kellemes a társaságom. Hogy miért mondta, nem tudom – azért-e, mert biztatni akart, vagy csak mert annyira ki kellett mondania, amit érzett (?), a végeredmény ugyanaz: kimondta, én meg nagyon jól éreztem magamat emiatt.
Eddig magamról beszéltem, de most inkább róla fogok.
Aztán felállt, kissé rám támaszkodva és halkan dúdolni kezdett. Nem ismerem a dalt, valami régi szám lehetett, talán ez is Beatles. A négy gombafejű – így nevezte őket – lenyűgözte őt, pedig soha nem volt elnéző azokkal az emberekkel, akik nem feleltek meg az ő elvárásának arról, hogy milyen is a művész, illetve milyennek kell lennie.
– Magának dolgozik, a folyamatot élvezi – körülbelül ezt mondta. Ő írt, verseket, rajzolt, szerelmet, no és táncolt, életet. Találunk, erre gondoltam, de közben az is felsajdult bennem, hogy bizony ez nem igaz. Mert hogyan is találhatunk valakivel, aki holnap már nem lesz? És erről nem tudtam lebeszélni.
Szerelmes voltam belé, mert jobb dolgom nem volt. Azon az estén sokat sírtunk – érdekes dolog, a sírás kellemes tud lenni. Ki sem tudom adni magamból most, amit erről szeretnék mondani. (Le kell írnom: ma miattam sírt a barátnőm.) A sírás a szerelemmel hasonlítható, mert az a lehetetlen helyzet, aminek leírásakor elakad a toll. A sírás emberi. Mindössze ennyit tudok mondani róla, azt mondta, tévedek, ha nem hiszem el.
Ő is szeretett, mert egyáltalán nem hasonlítottam a volt szerelmére, és mert ott ültem most előtte, csendben figyelve dúdolását. (Kellemetlen helyzet volt, mert nem tudtam: a földet nézzem, ujjammal az ütemet verjem vagy az arcába bámuljak. Végül úgy döntöttem, legokosabb a hasa tájékára nézni, és csendben bólogatni, talán hümmögtettem is bután.)
Ostoba vagyok, mert nem harcoltam (megérted később).
Tíz óra lehetett, amikor azt mondta, soha nem is szerette őt a volt szerelme. Hogyan, kérdeztem és undorító módon valami ízes kis keservre számítottam. Aljas féreg. Kifejtette, hogy aki nem szeret valakit örökre, az soha nem szerette azt a valakit. Szinte szó szerint így mondta, emlékszem, zavart, hogy kétszer mondta egy mondatban, hogy „valakit”. Kellemes hangja volt, simogató, nőies, határozott. Akartam őt szeretni, és ment is nekem, ez mindenkivel így van, azt hiszem. Mégiscsak lehet szabályozni a szerelmet. Az az éjszaka ilyen volt, csodálatos, csendes és az utolsó éjszaka, amikor együtt voltam vele. Csak később értettem meg (még azon az éjszakán), hogy nem is csak úgy szerettem bele, mert beleszerethettem, hanem valóban. Azért valóban (muszáj elmagyarázzam), mert olyan apróságokat értett meg belőlem, amit soha senki. Pedig sokan megértették életem mozaikdarabkáit már. Persze az is számított az éjszaka után, hogy többé nem láthattam, de az már az éjszaka után volt, ezt pedig még akkor éreztem, amikor vele voltam.
Mit is mondott akkor…? „Soha nem fogom elmondani neked, hogy szeretlek.” Olyan hangosan dobbant a szívem, hogy csodáltam, a madarak nem röppennek fel a közelünkben. Persze érdekes mondat volt, kimondta, hogy szeret, abban a mondatban, amelyikben azt mondta, nem fogja kimondani, de mégis az volt akkor a legerősebb érzésem, hogy ezt így kimondta (az egyik utcai lámpa a szeme mellett sütött rám, kissé hunyorogtam és szomjas is lettem.)
Ő rögtön megmozdult, villámgyorsan elszaladt előlem, a szökőkút másik oldalára. Nagyon megijedtem, mert a telefonban azt mondta, hogy… (nem tudom leírni, fáj), de csak simogatta a víz tükrét és utána kezét az arcomhoz tette, hogy benedvesítse. Forró keze volt, a víz szinte párolgott. (Fáj, ha nem fájna, leírnám.)
Amikor hazaértem, sokat sírtam, aztán elaludtam. De még azelőtt el kell mondjam, hogy egy ajándékot is adott: kis papírcetlit, rajta egy rajzzal. Nem mondom el, mit rajzolt oda. Azért nevezem ajándéknak, mert ő mondta:
– Ajándékot adok neked, de csak otthon nézd meg – ezt mondhatta, én meg játékosan kibontottam a papírt. A keze már nem volt nedves, éreztem, mert megfogta az arcomat és nagyon határozottan megismételte: csak otthon nézd meg.
A zsebembe tettem a papírt és ránéztem:
– Most mit csinálunk?
A szerző további írásai
2 / 3 
