Merényi Krisztián
Ahol a mosoly
Messziről settenkednek a járókelők. Egy férfi szájából hallhatatlan parancsok. Orcája görbületén mosoly. Jól ismerem ezt; saját mosolya után halad.
Utcák, ahol lehunyt szemmel önmagamban járok. Rendületlenül szorítom a könyörtelen balfékek nyakát. Kihallatszik és meggyőzően zeng a csillagokig.
Újra velem. Letörlik rólam magukat, majd fellélegeznek, s meghívják egymást. Én is meghívtam őt; fent lesegíti a csizmámat.
Az előszobában bennünk lázadozik a mosoly. Összetorlódott szolgák körül már-már az ember is szolga. Kísérőm az arcát támasztja. A terembe megyünk. E világot meglepetésnek hittük. Végre nem támasztja már arcát szemével oda, ahová hirtelen nekifeszült volna. A hűtőgép moraja bekapcsolódik kárpótlásul.
Mindenféle ember a lépcsőn. Az elégedetlenségtől elbátortalanodom. Felismerlek, odaálltál közéjük. Utunkat elszántan akarjuk. Este az emberekkel újra elpróbálják a trükköket a felültetettek.
Kocsmák előtt felismerem – egy exponált pillantással – a hirdetőoszlopon foszló képet. Csapkodom határtalanul tenyeremmel, nem tudhatom már őket szigorú rendben, mint… futólag… hűségesen… odaadón, hosszasan tapsolva. Múltkor meghívtak, attól kezdve köszönhetek nekik a mellékutcákban. Kapujuk elkerülhetetlen az útkereszteződéseknél. Ők városi ölelésnek veszik, és néznek-néznek kezdettől, sajgó derékkal. Felismerem rajtuk a szégyent. Kegyelemházból szökött lelkekkel kitárt járdaszegélyre lépnek. Pedig nem tudnak egyszerre felállni. Mondom, oda-odasandítva, hogy csakugyan hirtelen kínálnak falnak-állót. A fogadások mögött megállunk. A házak az övék. És ahogy gumifalait nézem, sosem hittem volna lakhelynek. Éjszakánként ujjaim hegye fénylik a holdfényben.
Lelepleződésünket egy közönséges levegővétel menti meg. Kis gramofon, a nagy hallgatásból maradt ilyen, és mindez felfelé, sorra… ahogy rég megváltoztak nevemben az elnémulás jeléül. Beleveszik hajthatatlanságomat, vállon veregetnek végre. Egyikük arca búcsú nélkül huny ki, odalibbenek, hogy sorsát elém tegye.
Az utca szemközti közepén eresztünk gyökeret. Történetemet nyújtom estvégig… Rájöttem, merre ment el. Menjek én is? Ahol a sötétség mindörökkön, ott van az, mi ránk mosolyog. Szemközt elvágódnak. Hanem ki kell fordulnom, és ellenállni, olyan, mintha ütések záporoznának. Elfognak.
Közös szobában, egész lent énhozzám. Ezentúl a belsővárosban találgatom a zajt. Mert korábban hallottam, értettem kísérleteket. Karomon csüngnek a folyosón mások, mint én, pizsamában. Ezekkel nem verődnék össze, mert a magasban töltött hónapok estélyre hívnak. Csak egy ismert utcának sorában, foghíjas időközök… várok, várom. És most is – két óra között –, akiket kevésbé szerettem.
Néhányszor fel, össze meg újra. Belefáradtam. Mosolygok szobám falán.
