Merényi Krisztián
Mellékvágány
Budapest legrövidebb nevű utcája. Az elsőn lakik a házzal egykorú Gerle Pál és neje, Betesda.
Egész nap hangos a körfolyosó. Minden harmadik lakó notórius leskelődő. Betörés se igen volt.
Gerlééknek Pest, a város szíve – azon belül a sötét, porcelánhangulatú lakásuk – jelent mindent. Szegény a lakóközösség. Nem tataroznak, nem vakolnak már évek óta, pedig a környező házak új külsőt öltöttek. Gerléék átéltek itt háborút, forradalmat. Láttak öngyilkosságot, mérgezéseket, kórságokat, járványokat.
Gerle Pál, amikor beköszönt az ősz, selyemkesztyűt húz és belekapaszkodik faragott tölgyfa botjába. Délután négykor indul sétájára. Magába szívja az illatokat, hangulatokat. Szereti, ha látszik a lehelete, az éles levegő jót tesz a tüdejének. Betesda ezalatt házimunkát végez vagy a bélpoklos galambokat eteti az udvaron. Gyérfyné és Tuskáné az ablakból méltatlankodnak, de sosem teszik szóvá. Amikor még férjük élt, jelentettek mindent; húst, tojást, tejet kaptak érte. Abban az időben ez többet ért, mint a pénz.
Gerlét – sétájából hazamenet – nemegyszer támadják le a ház gyerekei. Nevetnek vattahaján, vattabajszán, prémes kabátján és fehér kesztyűjén. „Nyuszi bácsi, merre járt? Tán répát talált?”
Gerle kényszermosollyal halad tovább, nem veszi jó néven a heccelődést. Nem szól, mihamarabb a lakásban akar lenni. Különben is a benne fortyogó művészetet kell hazavinni és mielőbb formába önteni. Ezek a kis füstösök még a gondolatot is kilopják az ember agyából, ha mást nem találnak. Két fiú közülük a szomszédja. A gyenge akaratú, művesés asszony, Szeletné fiai. Kétméteres férje még bebörtönzése előtt ütlegelte betegre a nőt. A mendemonda szerint a gyerekeket is idő előtt rugdalta ki belőle. És nem ezért ül, hanem késelésért.
Másik falszomszédjuk a hörcsögképű Potoczky házaspárék. Mindenük a pénz, felületesen hallgatják meg az embert, állandóan igyekeznek valahova. Redőnyük akkor is lehúzva, ha otthon vannak. Mesélik róluk, hogy műkincseket gyűjtenek és előkelő társaságokba járnak. Átelenné, Gerle második szomszédja férje halála után kezdett leskelődni, ő is a notórius harmadikok közül való. Kerülővel jár fel az emeletre, férjével az első lépcsőházat használta, most csak a másodikat. Képtelen belépni az első lépcsőházba. A postát – alkalmanként húsz forintért – hordja fel neki az egyik Szelet-kölyök.
Homályos szoba, ódon faillat, dédszülőktől maradt bélyegalbumok, lexikonok, sötétbe olvadt könyvek, mind kultúrtörténet, szépirodalom és biográfia. Gerle íróasztala a sarokban, antik íróasztal, az ószeres százezret adott volna érte. Nem eladó. Lelke van, köze van az alkotáshoz, az írógéphez, ami napi öt-hat órát kalapál Gerle ujjai alatt. Ezen a szent helyen történik minden. Munka közben Betesda sem zavarhatja. Csak teát és aprósüteményt vihet be. Gerle fejbólintással megköszöni, Betesda kisiet.
Hatvan esztendeje kopog az írógép, nyomtatásban mégsem jelent meg semmi. Gerle nem is akarja kiadatni. Kizárólag az ismerőseinek olvassa fel alkotásait. Grafikus, orvos, zenész barátai ámulva hallgatják.
Gyakran nyúlnak hosszúra a felolvasások, a figyelem ilyenkor lanyhul, Betesda finoman megveregeti férje vállát. „Jól van, öregem, elég! Nem hallod? Elég már, na…”
Gerle zaklatottan eszmél fel. Ahhoz még ragaszkodik, hogy művét végigolvassa.
Mindenről tud írni. Belekezdett regénybe, írt drámát, legalább félszáz verset, húsz rövidprózát, és tervei között szerepel egy grandiózus bohózat megírása. Nem akar megélhetési irodalmár lenni, ő a legjobbat akarja nyújtani, minden kor legjobbját.
A vele történt események ihletik meg. Legutóbb az udvar gyerekeiről írt, miután csúnyán beszéltek vele. Elmagyarázta nekik szépen, hogy nem illik, és ők megértették. Egyik verse arról szól, hogy milyen szép télen a hóesés, nyáron pedig a napsütés. Megírta a harmadikon lakó fiatal pár válását, akik korábban szerették egymást. Versek születtek azokról az időkről, amikor az első szerelmével találkozgatott. Vagy amikor az egyik lakó a kuka mellé tett egy csodás faliszőnyeget, ami azóta is a falát díszíti. Karcolat készült az ezüst nyakláncát elvesztő Bánhidi néniről. Gerle megtalálta a lépcsőházban, és amikor Bánhidi néni szóvá tette, ő visszaadta az ékszert. Írt a játszótéren elesett, térdén megsérült lányról, akinek Gerle jobbulást kívánt. Másnap kutya baja sem volt a kislánynak. Kisregényét az udvarukba visszatérő kóbor eb ihlette. Eposzt írt a mozgássérült lányról, aki nem fogadta el a száz forintot, mert nemes büszkeség honol szívében. Versbe öntötte az ismerős veréb történetét, ahogy nyáron és télen is ugyanazon a faágon ücsörög. Barátai és felesége kedvenc története, amikor Gerle a csarnokba ment, eléarcátlankodott a sorba egy hölgy, Gerle megkérte, hogy menjen a sor végére, de ő nem volt hajlandó. Végül az eladó mégis hamarabb kiszolgálta Gerlét, mint a tolakodót.
Halála előtt megmagyarázhatatlan szorongás és elégedetlenség tört fel belőle. Ecsetet fogott, színeket kevert, és alkotott egy villámkompozíciót.
„Picassói tehetség! Csodálatos!” – kiált fel a kép láttán a kerület elismert műértője.
