Váradi Nagy Pál
Szép testben
Mottó: „És akkor eldurrant a test, mint
egy közönséges lufi.”
(Épp testben)
Tesz-vesz az ember, elvan magának. Voltaképpen nem zavar senki. Van hát idő gondolkodni, mondhatni egy egész kis hamvas combú, szőrtelenített örökkévalóság. Viszont a kalugyerek temetését nagyon utálom. Nyöszörög-mocorog a föld olyankor, nyűgölődik, hogy nem akarja, hiába a cukorka, meg fogadkozik, hogy úgyis kihányja majd a keleti csuklyást. Elvégre az ősi jog. A poén kedvéért hozzáképzelem a nehéz buksijú helyzethez, mint hintázik a fogatlan pópa szakállán a szél, és mint kacsint neki a gödör kampecet kívánón. Festményre való jelenet. Máskülönben csend van.
Amíg a padmaly kitartott, volt kinn egy gombás kertem. Egyrészt a test nedves-rostos zamataiból éltek, másrészt a faláda lakkozása is állami munka volt. Mondjuk ki, hiányzott akkoriban, hogy nincs szomszéd, meg főleg szomszéd kert, ami, ha gombából is, de mindig zöldebb (definíció szerint), mert hiszen motivált volna kissé.
Néhány méterre tőlem természetesen ott porladoznak a sorstársak. Az egyik veterán például évek óta azt morzézza, hogy ássák már ki, mert kicsit sokat ivott ugyan, istenesen berúgott na, nem tagadja, fetrengett tőle, mint a rózsaszín kismalacok nagykorukban, de hogy részegeskedésért nem kellene a tisztes tetszhalottat menten elhantolni. Már miféle bűnt követett ő el, hogy eldugták, mint a hagymát. Pedig honnan lett volna tetszhalott. Azt beszélik, már hordták a kutyák, amire megtalálták az árokban. Meg aztán hogy is élhetne évekig levegő nélkül, akkor nem morzézhatna.
Sajnálom a gombákat. A kert elvonta a figyelmemet arról a kényelmetlen emlékről, hogy forró aszfalt, hús, úthenger, és hogy jöttek a fehér ruhás ugyan-hogy-is-ne-már-angyalok szedegetni. Az egyik, a szemem előtt lebeg a kép, kiskanállal gyűjtögeti a kozmás pépet. Borkánba! A szégyentelenjét. Hogy nincs ma már kegyelet meg méltóság. Látszanak a kicsapódott sók, két hete a vizeletmintáját lötyögtette a laborig ugyanebben a borkánban. Most meg emberi testet kanalaz bele. Szóval, míg gombászhattam, fene meg gondolt a borda ívére, ami pechemre megmentette az én-test tündi-bündi lelkét, na. Engem. Aztán államilag eltemettek a pépes testmaradványokkal együtt. Még éreztem ívelni magam fölött az én-mentő bordát, amikor a sárga agyagapuval lepacsiztam.
Most meg cirka még vagy sacc per kábé nagyjából tíz évig hessegethetem a férgeket. Persze sokat segített, hogy a faládába került pépet viszonylag sterilizálta a forró aszfalt, de a férgek csak előjöttek valahonnan. Igazából nem szeretem ezeket a népeket. A kukacok például állandóan böfögnek, amúgy hangosan csámcsognak. Nehezen tűrik a bezártságot, kicsinyke faláda ugye, meg ott van még a sokféleségükből adódó plurál-multikulti. Nesze neked, nyelvtörő, meg háborognak is, hogy mindegyikőjüket csak úgy lekukacozom. Szép is az identitás. Valahogy nem bírják felfogni, hogy senkit sem akarok rendszertani besorolással meg latin nevekkel untatni. Kukac és kész.
Gondolok persze a szökésre is. Vagy hogy legalább átfúrjam magamat a veteránhoz, és a frászt hozzam rá, hogy én vagyok a hüvelykmatyi, bruhaha. Amennyi esze van, még halálra rémülne. (Ha amúgy egyes kukacoknak autonómiát ígérnék, szerintem még az alagutat is megásnák nekem.) A felszín ugyanakkor mindösszesen csak két méterre van, és a föld is laza, hála a gilisztáknak. Az csupán a csöppnyi szifilisz a hosszúcombú valóság szemérmén, az icipicikét apró szépséghiba ugye, hogy mégis honnan a búbánatból kerítek a felszíni tekergésekhez egy szebbecske testet magam köré. Így, mármint így mégsem mehetek emberek közé. Adjon az ember a külsejére. Mert amint a mondás tartja, ép testben, épp ez tehát a picinyke probléma. Vagyis, hogy én, a belső, a test mint biciklikerék immanens lényege, a biciklibelső, szóval kívülre honnan szedek szép testet. Na mégis honnan. Ugye érthető.
