Váradi Nagy Pál
Ép testben
Azt hiszem, négyéves lehettem, amikor először vettem észre dolgokat. Amikor a kagylóra próbáltam felcsimpaszkodni, hogy a tükörben megláthassam legalább a fejem búbját, elpattant belül valami. Persze nem szóltam róla senkinek. Nem olyasmi volt, amiért verés vagy dicséret járt volna, meg egyáltalán nem látszott rajtam akkor sem semmi. Mint ahogyan ma sem látszik. Tizenkettő lehettem, amikorra minden erőfeszítés nélkül elértem a tükröt, de hogy az államat is láthassam a szemhéjamtól, lábujjhegyre kellett belül állnom. Ez a reggeli mosdás alkalmával jelentett csupán gondot, illetve annyiban vezetett furcsasághoz, hogy búskomornak gondoltak, mivel sokszor lógattam a fejemet. Pedig csak annyi volt az egész, hogy nem láttam a lábam elé, ha egyenesen előre nézett a fej. Közben az volt az érdekes, hogy egyre többen kezdtek felnőttként kezelni, például kezet fogtak velem, vállon veregettek, meg ilyenek. Olyankor egyébként mindig kongott a külső húsburok körülöttem, ami igen kényelmetlen érzés, ha meggondolja az ember. Meg aztán féltem, hogy lyukat vakarok magamra valahol, és abból mértéktelenül nagy baj lehet.
Egy idő után már az evéshez is nyújtóztatnom kellett magamat, vagyis hogy a számmal a szájat elérjem, és az étel ne kettőnk közé essen be valahova, mert onnan nem tudtam volna kitakarítani soha, és ott rothadt volna meg. Ami talán kimerült volna a szájszagomban, talán nem. Átmenetileg úgy oldottam meg a dolgot, hogy két, szabvány méretű üveghamuzót illesztettem a szájon át a két hús közé, és krémes-ügyes mozdulatokkal lemasszíroztam a sarkam alá, hogy arra tudjak ráállni, és kívülről se legyen feltűnő. Gyakorlatilag üvegcsontú lettem, finoman is léptem, nehogy eltörjön az üveg alattam, és kivágja a külső bőrt. Ugrálni például nem mertem, mióta a hamuzókon jártam, de legalább nem kellett ágaskodnom, hogy kilássak magamból. Igaz, hogy lúdtalpasnak néztem ki, mert a lábujjaim a talp közepét a földig nyomták, de nem volt feltűnő.
Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerű. Mindig mondták, hogy görcsös vagyok, de hát hogyne volnék görcsös, ha egyszer tíz centivel kisebb vagyok belül, mint kívül, amíg rá nem jöttem, hogy úgy értik, hogy mindig behúzom a hasamat. Fene meg húzta a hasát, de ha egyszer nem töltöttem ki a külső húst. A bordák alatt a has elkerülhetetlenül behorpadt. Oda valami rugalmasat kellett tennem, de sokáig nem tudtam, mi lehetne az, ami oda tehető. Drasztikus megoldáshoz folyamodtam. Szilikonkaucsukból megformáltam egy, távolról hasmenős tehénlepényhez hasonlító hasfalat, szépen kockásra, hogy a külső hasfal és a... szóval lassan a mellkasom közé betegyem térköztartónak. Ekkor már csak tükrökkel láttam ki a fejből, de akkor is nehezemre esett akkorára összehúzódnom belül, hogy a szilikonprotézist a helyére illesszem. Ki kellett húznom a bal karomat, úgyhogy másnap mindenki azt hitte, lebénult, pedig csak elfelejtettem visszadugni a helyére. A csel az volt az ilyen fondorlattal, hogy akkor is tudtam vakarózni, és ott is tudtam magamat vakarni, amikor és ahol egyébként illetlenség lett volna, mert a kar, üresen, fityeghetett mellettem, míg én vakaróztam, csak lassan kellett mozognom, nehogy a zakót túl hirtelen emeljem meg a bőr alól. A tükrökkel pedig úgy volt, hogy a hamuzón is lábujjhegyen kellett volna állnom, hogy közben felfelé kilássak a szemgolyókon át. Két kis tükröt helyeztem fel az orrüregen keresztül, és mondhatjuk úgy is, hogy azóta minden rendben. Csak a bal-jobb megkülönböztetése jelent kisebb problémát.
Szerencsére még azelőtt fel tudtam tenni a tükröket, hogy a tapintásomat elveszítsem, ami abból az egyszerű okból történt, hogy nem értem el az ujjak végét. Másfelől meg a kórusból is kitettek, mert mivelhogy torokhangom van. Pedig orrhangom lenne, ha nem a mellkasból hallatszódna a hangom, de mert mivelhogy onnan hallatszik, alkalmatlan vagyok az éneklésre.
De legalább az úszással nem volt gondom. Teleszuszogtam a bőröm és a bőr közötti üreget levegővel, és mindenféle légzéstechnika nélkül a felszínen tudtam maradni. És csak arra kellett ügyelnem, hogy a víz be ne törjön valahol. Így történt, hogy mindenki jó úszónak ismert, ha nem egyenesen ördöginek, pedig nem volt titkom, vagyis volt, de nem az úszással kapcsolatos, mert ezt a titkomat a sok ezer éve ismert felhajtóerő magyarázta. És akkor rám bízta mindenki a gyerekét, hogy tanítsam meg úszni. De hát a gyerek sokszor nagyobb volt, mint én belül, hiába a szőr meg a szakáll a külső bőrömön, meg a szilikonnal kitömött izmok.
És akkor mentünk lefelé a folyópartra, én meg a gyerekek, hogy ússzunk egyet, míg a felnőttek, akik tehát azt hitték, közéjük tartozom, söröztek, meg hát elvonultak a sátraikba, és aztán ők tudják. Mert az enyém is nagy volt, és állt, csak hát a saját arányaimhoz képest, ami kinn, valljuk be, semmilyen változást nem idézett elő. De ott tartottam, hogy úszni vittem a kölyköket, és közben vihar kerekedett, gondoltam is, hogy családalapító idő van a táborban. És mikor dörgött-villámlott, az egyik poronty, lehetett vagy hatéves, két kézzel kapott a kezem után, hogy ő fél a vihartól.
Akkor döntöttem el, hogy a dolog titkát meg kell őriznem, hogy ezzel a dologgal így kell meghalnom. Engem mindenki nagydarab felnőttnek lát, nem látják a hamuzót a sarkamban, a tükröt a szemgolyó mögött, a nők sem érzik, hogy könyékig benne van a péniszben a karom, hogy nekik jól álljon, szóval megjátszom magamat és szemtelenül hazudok mindenkinek, aki megbízik bennem, főleg mióta a szív környékén belém vágtak egy kést, és az a vállamat érte, tehát össze sem estem, nemhogy meghaljak, viszont kicsináltam a huligánt. Ennek ellenére nem érzem magamat szuperhősnek, csak azt nem tudom, mit szól majd a tudóstársadalom, ha egyszer megröntgeneznek, mert nem olvastam sehol arról, hogy két csontváz lehet egymásban. Mármint ha nem akad fel a tekintetük a hamuzón, a teniszlabdán, a tükrökön és huzalokon, amiket el kellett magamban helyeznem, hogy a testet úgy-ahogy mozgatni tudjam.
