Bogdán László
Ricardo Reis Tahitin - 38. Második levél Tejve különc bárójának
„…a gyönyör a kutyák osztályrésze, a panasz
az asszonyoké, a férfié csupán a becsület vagy a
hallgatás.”
Álmomban egy orvosi váróteremben ültem, én az orvos,
Öregek, törődöttek, betegek között.
A félhomályos szobában a kloroform szaga,
a betegek kipárolgásával vegyült és émelyített,
s patkányok surrogtak a sötét sarkokban.
Valahol egy távoli szobában tizenkettőt ütött az óra.
Kinyílott az ajtó és a hetes számú beteget
szólította egy fehér ruhás, főkötős ápolónő.
Rápillantottam kezemben szorongatott cédulámra,
tizenhárom, még várnom kell, gondoltam bódultan.
Ne érts félre, a helyzetet számtalanszor átéltem már,
mindenképpen túl hosszúra nyúló életem során,
de mindig én voltam benn a szobában,
én hallgattam a betegek
egymásnak ellentmondó panaszáriáit,
én vizsgáltam meg őket, felírva a gyógyszereket,
én mondtam néhány biztató szót,
még a reményteleneknek is,
akiknek semmi esélyük nem volt a gyógyulásra.
Hát meglehetősen szokatlan volt,
hogy most kinn várok,
és pontosan a tizenhármas cédulával a kezemben.
Egyszerre megváltozott a szereposztás,
talán, hogy tapasztalhassam én, az orvos, hogy
milyen érzés sivár váróteremben várakozni,
törődöttek, elkeseredett, szenvedő betegek között.
Borzongtam.
És az is megdöbbentő volt,
hogy nem a nyolcas számot szorongató beteget
szólította a szigorú, főkötős nővér,
hanem az ötvennégyest s ez,
esélyeimet illetően semmi jót nem ígért.
Saját praxisomban ilyesféle anarchia,
báróm, egyszerűen elképzelhetetlen volt,
nálam, a kettes számú után
a hármas következett, majd a négyes,
fel sem tudtam fogni, milyen rendszer szerint
szólítja a bent ülő, láthatatlan kolléga a betegeket.
S már, amikor arról is lemondtam,
hiszen váratlanul egy nyolcszázötvenkilences
számot szorongató öregembert szólítottak,
hogy valaha bejutok,
s megtudhatom, miért is vagyok itt?!
Egyszerre a tizenhármas számot mondotta a nővér,
kedvetlenül rám pillantva
s én kihúzva magam, mint egy gavallér,
aki randevúra igyekszik, besétáltam a szobába…
Itt az álom sajnálatosan megszakadt. Felriadtam.
Szívem verését hallgatva figyeltem
a homályban ugrásra kész állatokra
emlékeztető bútorokat és féltem.
Soha nem tudom meg már, hogy
álombéli kollégámnak mi lett volna a diagnózisa,
s azt se, hogy van-e esélyem a gyógyulásra,
ha ugyan egyáltalán beteg vagyok.
