Szirmai Péter
A felejtés problematikája
Szóval…, a gyerekkor… Igen. Ez, azt hiszem, mindenkinél meghatározó. Így van ez nálam is.
Haha, pont ilyen kis hülye kölykök voltunk, mint az a kettő ott, a szemben lévő padnál: Fekete Jóska a kamasz, és én a kisgyerek, akivel még mindent el lehetett hitetni.
2.
– Na, kijössz biciklizni?
Jóska ott ült a kapunk előtt a kerékpárján, kezében valami ócska dobozt szorongatott. Anyámra néztem, aki a konyhában varrogatott valamit.
– Mehetsz, ha akarsz – mondta, de láttam a tekintetében megvillanó tükröt, melyben az én mélyen rejtőző félelmem köszönt viszsza.
Rögtön indultam hátra a kerékpáromért, s már csak távolról hallottam anyám hangját, hogy ne maradjunk soká.
A küllőkön hidegen csillant a napfény, ahogy a kerekek csendesen surrogtak a foltozott-javított aszfaltburkolaton. Nem szóltunk. Tudtam, hogy azt akarja megmutatni, amit már múlt hétvégén is ígért. Persze, ehhez föl kellett menni a dombra, ahol senki sem zavarhat.
Elhagyatott rész. Föl a földhányásra, a bokrok mögé.
– Itt is vagyunk! – állt meg Jóska, és a földre fektette a kerékpárját. Követtem példáját.
Ahogy visszanéztem rá, láttam, hogy arcán egy hideg árnyék fut végig.
– Ez az, ami a kezedben van? – kérdeztem félve a dobozra tekintve.
– Pontosan.
– De hát ez olyan, mint nagyapám táskarádiója!
– Azért egy kicsit több annál! Hamarosan meglátod.
Lekuporodtunk a földre. Bekapcsolta a készüléket.
– Persze rádió is, de ezzel az antennával – fogta meg az ezüstös rudat – más világokkal is kapcsolatba kerülhetünk.
– Más világokkal? Angyalokkal?
– Dehogy! Csak semmi templomi marhaság! Földöntúli lényekkel. Persze, ezek között is többfajta csoport létezik. Egyesek meglehetősen rosszakaratúak – szája széle megrándult és arcán egy erőszakos ránc jelent meg.
Tekergette a gombot. A rádió sisteregni kezdett.
– Kezdünk helyben lenni! – nézett rám éjfekete szemeivel. – Ezek már a Földön kívüliek.
– És mit mondanak? – pásztáztam az arcát kitágult pupillával.
Jóska hunyorgott a szemeivel, közelebb tartotta füléhez a dobozt.
– Igen…, vették az adást. Tudják, hogy hallgatjuk őket.
Éreztem, hogy hevesebben ver a szívem. Ujjai tovább mozogtak a potméteren. A sistergés erősödött. Egyszer csak felkapta a fejét és döbbent arccal nézett rám.
– Mi van?!
– Azt mondják, hogy ide jönnek.
Szívemet egy jeges marok ragadta meg.
– Hogy?!
– Mondom: ide jönnek! – mondta szélesen artikulálva, s miközben lassan végigmért, éreztem, hogy tekintete szinte a mellembe mélyeszti a fogát.
– És mit akarnak?! – hebegtem, s a szám sírásra görbült.
– Hogy mit akarnak?
Tekintete a homlokomra tévedt, a homlokom közepére, bólogatni kezdett, mint aki bizonyosan tudja a történet végét, majd végtelenül lassan végigsúrolt le a számig, aztán egyenesen a szemembe meredt. Ajkai mellett a kegyetlen ránc mélyesre mélyült.
– Téged akarnak – mondta csendesen, szinte flegmán, és szélesen elmosolyodott.
– Neee… – sírtam el magamat.
– Dehogynem! Elvisznek innen örökre! Ismétlem: ö-rök-re! – szögelte belém tagoltan kíméletlen szavait.
Ekkor már összegörnyedve, a földön guggolva zokogtam. Hallottam, ahogy megragadja a kerékpárját. Fölnéztem a könnyeimen át és láttam, hogy int felém.
– Nekem már nincs több dolgom itt. Tudod: nem engem akarnak. Na szia!
Ezzel otthagyott. Rettegve vártam pár percig, hogy beteljesedjen a sorsom, aztán megragadtam a kormányt, biciklire pattantam és zokogás közben, ahogy csak bírtam, hazahajtottam. Többet nem találkoztam vele.
3.
– Bácsi! Mennyi az idő?
Erre ocsúdok fel. Látom, hogy egy kisgyerek áll mellettem, keze a bicikli kormányán. Megingatom a fejemet. Kifújom a felesleges gőzt. Megmondom az időt. Végre magamra hagy. Hol is tartottam?
Ezek a kurva történetek teszik tönkre az életemet. Nem szabadulhatok tőlük. És mintha mostanra, mikorra összedőlt minden, felerősödtek volna. Se munkahely, se normális emberi kapcsolatok. Hol van már ez a cigaretta. No, hát ez is itt van? Apám borotvája. Milyen hideg, fémes érintésű. Valamiért nálam van… Valamiért… Hátha meg kell vagdalnom valakit útközben… De most a cigi… Igen. Elszívom, amíg odaérek. Mégiscsak föl kellene menni a segélyért.
Ez is milyen egy rohadt irodaház! Ezernyi van ebben a szemét városban. De kinek, kiknek? Nem létezik, hogy ennyi irodista kell! Persze, végül is mindegy. Forgóajtó: nagyon jó. Csak be ne szoruljak, a kurva életbe!
Három lift van. Ezek hadd menjenek el. No, nézd csak! Hiszen ez… De hisz ez a Fekete Jóska! Hogy meghízott! Mint egy zsíros disznó! Rám néz…, nem ismert meg. A barom! A rohadt szemét! Leváglak, mint egy disznót!
Úgy van, csak szálljatok ki. Ez az… Ketten maradtunk. A kurva anyádat! Megnyomom a pinceszintet.
– Áhh. A fenébe. Lefelé megyünk.
Felhúzza a szemöldökét. De látom, nem ismert meg.
– Találkoztunk már valahol?
– Miért?
– Csak…, olyan furcsán néz.
– Lehetséges…
Milyen jó hűvös a penge acélja…
4.
– Báácsi! Jól van?
– Hogyan?
Egy kisfiú rázza a vállam. Lába közt a kerékpár. Nehezen lélegzem.
– Hívjak mentőt?
– Nem, nem… Mennem kell… Föl… oda... az irodaházba…
