Hegyi Réka
Útikalauz tiffeseknek
Na, szóval a szelektálási kritérium: ha több éve látogatja valaki ezt a fesztivált (mégis tiffes vagyok), kialakul egy ízlésficam, ami csak és kizárólag a TIFF idejére lép működésbe: az egzotikus alkotások iránti vonzalom. Egy időben mindent meg akartam nézni, ami koreai. Azután, közben mindent, ami dél-amerikai. A személyes kedvencek között listavezető izlandi és dán filmek után idén is lestem az utóbbiakat, sikerült is megnéznem párat, s nem bántam meg. Ugyanúgy egy-egy alkotó is védjegy lehet, még akkor is, ha a mozik év közben nem vetítik filmjeit. Tavaly láttam például egy elszállt spanyol srác, Matias Bize kétszemélyes moziját, idén is kiszemeltem egyet, amit ő jegyez, hasonló műfajút, s jól tettem.
Következzen tehát a teljesség igénye nélkül néhány cím, amit kezdő tiffeseknek ajánlok például letöltésre. Yulene Olaizula TIFF-trófeás filmje, az Intimidades de Shakespeare y Victor Hugo (A Shakespeare és a Victor Hugo utca kereszteződésénél), egy rejtélyes emberről készült portré. Azt is mondhatjuk, oral history, hiszen a főszereplő nincs jelen, csak a róla elmesélt történetek és a még élő ismerőseinek jellemzése segíti hozzá a nézőt, hogy összerakjon egy puzzle-t. Ebben a játékban a legtöbb és legizgalmasabb részlettel a rendezőnő nagymamája szolgál, aki a Shakespeare és a Victor Hugo utca kereszteződésében sok éve szobákat ad bérbe, egyik lakója éppen a főszereplőnek mondott bohém volt. A nagymama is főszereplővé válik, hiszen még mindig ő a ház „nagyfőnöke”, és azon kívül, hogy sokat mesél, különös vonzalom fűzte lakójához, akit más-más néven ismert mindenki. A pikáns kis családi pletykákból kiderül, hogy a rejtélyes férfi minden bizonnyal deviáns szexuális viselkedésű volt, zenét szerzett, írt, festett, és az sem kizárt, hogy gyilkolt. A rejtély nem oldódik meg, de talán éppen ezért jó a film. És éppen ezért nem tényfeltáró, klasszikus dokumentumfilm, hanem inkább izgalmasan felépített krimi, ahol a nyomozó szerepét egy videókamera tölti be.
Sieben Tage Sonntag címmel egy másik dokumentum-ízű filmet is vetítettek. Aki annak idején kedvelte Gus van Sant Elephant című alkotását vagy a nemrég Oscar-díjjal is kitüntetett Capote című mozit, kedvelni fogja Niels Laupert vizsgamunkáját is. A forgatókönyv alapjául (a rendező jegyzi) egy lengyelországi botrány szolgált: két 16 éves srác egy éjszaka megöl két ártatlant. Nem sok ilyen kegyetlenség történik, de a lengyelországi felháborodást mégis az a tény váltotta ki, hogy egyik srác aznap még ministrált. A film szinte minden részletében a valóságból ihletődik, de Németországban forgatták. És persze akárhol lehetne, a lényeg nem a helyszín és a két srác kiléte, hanem az önmagáért való, megmagyarázhatatlanul elhatalmasodó kegyetlenség, az, hogy szinte csak fogadásból ölnek, egymás előtt bizonyítandó külvárosi keménylegénységüket.
A spanyol–mexikói La zonát is nagyon kedveltem, még akkor is, ha a szociális kérdéseket boncolgató dél-amerikai mozifilmek már kicsit lerágott csontnak számítanak elitista körökben. Rodrigo Pla rendezésében egy döbbenetes történetet dolgoz fel: Mexikó főváros kartonból és hullámlemezből épített szegénynegyedei tőszomszédságában, egy kőfal mögött teljesen más élet zajlik: kertek, fényűzően berendezett házak, gazdagok. Akik tehetik, így védekeznek az esetleges betörőktől, az utcai verekedésektől. Orvosokból, ügyvédekből álló mikrotársadalom: itt a törvények is csak részben érvényesek. Az izgalmakkal bőven teletűzdelt filmben három szerencsétlen fiatalnak sikerül bejutnia a falak mögé. Ketten szinte azonnal meghalnak, a harmadik viszont sok bujkálás után veszíti életét. Az sem segít rajta, hogy egy vele egyidős srác barátjává fogadja, és segítene neki a menekülésben, és az sem, hogy egy „kinti” rendőrnyomozó kivihetné a vesztőhelyéről, de nem teszi: a zóna lakói puszta ököllel ütik agyon.
A Sügisball című észt film (rendező: Veiko Ounpuu) egy számunkra is ismerős lakótelep betonrengetegébe kalauzol. Minden panellakásban hétköznapi emberek élnek: szeretnek, vágynak az ölelésre, némelyikük még álmodni is mer. Bár nem élnek egyedül, mindannyian nyomasztóan magányosak: az idős svéd borbély, a gyermekét egyedül nevelő anya és antiszociális kislánya is, a megcsalt és alkoholista író, a pedáns ruhatáros, a sznobság ellen tüntető műépítész és szeretetre vágyó felesége, az epizódszerepben felbukkanó írónő. A külön futó történetszálak egy vendéglőben találkoznak, ahol több szereplő is megfordul, és ahol kitör a lassan gyülemlő feszültség: olyan gyilkosság történik, amelyet nem indokol és nem magyaráz meg semmi. A fesztivál zsűrije díjazta az operatőr munkáját: Mart Taniel kamerája a napfény nélküli, kopott őszi árnyalatok hangulatát tudta hitelessé tenni munkájával (más részlet nem is utal a címben is jelzett évszakra).
A szerző további írásai
2 / 3 
