Fenyő Miksa
Hadi készülődések
Természetes, hogy aki két rím közé akarja ékelni szeretetének és gyűlöletének egész örvényét, ólmos délutánjait, nehéz bakacsinba vont éjszakáit, püffedt szemű hajnalait, a csodálatos azurország – az élet – messze eső nagy és szép tájait, szavakkal és szójátékokkal ki nem fejezhető hangulatait: azt a nyelvet, nemcsak a gondolatok kifejezésének eszközéül használja („gondolat” ez is egyike azoknak a fogalmaknak, melyeket a filiszterek a maguk számára foglaltak le, s számukra rendszerint azt jelenti, hogy 2 x 2 = 4), hanem kifejezi vele mindazt, aminek kifejezését Rákosi határsértéstől tartva a zene művészetéhez utal. Ha tudja, ha tehetsége van hozzá, – ez a fontos s ez az egyetlen esztétikai szempont, melynek művészetük megítélésénél érvényesülni szabad. Természetes, hogy amikor a művész „az izgalmas, mámoros, ráhibázó munkáját végzi, amikor egy új megegyezési folyamatot indít meg, ember meg ember között, vagyis maga között és közöttünk olyasmik felől, amiket egyelőre csak hanggal, szóval, kézzel, lábbal, rímmel, zengéssel, százféle eszünkbe juttatással tud valahogy megértetni velünk” (Ignotus szavai), akkor nem oldhatók fel jegyei, gesztusai, lélegzetvételei az utolsó betűig physikai pontossággal, mindig marad valami, melyre rákérdezve a filiszter zavarba ejthet bennünket, amelyhez hétköznapi életünk világos prózája nem adja meg a maga vesdösszéit. De hát Ady versei – mert hiszen főleg ezekről van szó – nem is karosszékolvasmányok; ezekbe nem lehet kíváncsian bekukkantani, ezeket hogy úgy mondjam, meg kell hódítani pontról-pontra, rezgésről-rezgésre, zokogásról-zokogásra.
Vagy elképzelhető-e, hogy aki „A holnap” kötetben elolvassa Babits Mihálynak vagy öt kiváló versét, annak a Feketeország című verséről ne jusson egyéb eszébe: „svarc isz fekete, der Hund isz fekete, di Haubn isz fekete und jetzt hászt der szolgabiró a fekete”, és ne érezze azt a mély megrendülést – mély lelkeknek önmagát romokba döntő viharját –, mely a játékos szavakat élettel telíti. De ha már Rákosi Jenő a viccnél nem jutott tovább – s hogy tovább nem jutott, ez nem az ő hibája, hanem a neoromantikus iskoláé, mely a viccnél való megállásra még fiatalabb korában rászoktatta –, mért nem olvasta el a „Golgotai csárda” című verset, mely egyszerre, minden feleslegesnek vélt fáradság nélkül megtanította volna, hogy kivel van dolga. Különös fajtájú érdeklődés is ez a Rákosié. Alig tud azokról valamit, kiket leecsémuramoz, ellenben a gangeszi viszonyokról kitűnően van informálva. Valóban úgy volna a Gangesz vidékén? sok ezer zsarnok angol, lepra, pestis, éhhalál? Akkor Ady Endre nyilván nem lapozott utána földrajz könyvben, mikor gyönyörű versét megírta. Nyilván úgy gondolta: hogy India az ős mesehon; képzeletország, az elérhetetlen s éppen azért százszorosan szép álomjáték, mely felé sok remek versben tárja ki karjait. A Gangeszről sokat tud Rákosi Jenő, a mai költői nemzedékről talán anynyit, mint a Wagner utáni zeneirodalomról, melynek lényegét a „jövő zenéjének nagyhajú hősei” elnevezéssel meríti ki, vagy a modern festőművészetről, a symbolistákról, az impressionistákról s a többiekről, akik „nem rajzban, nem kompozícióban, nem a színek harmóniájában keresik a művészetet (mert ez az enervált Tegnap művészete), hanem a színfoltokban és abban az egyéni látásban, mely kéknek nézi, amit az egész világ zöldnek lát, pirosnak a sárgát és feketének a fehéret”. A Gangeszről igen!…
Sokat lehetne még írni Rákosi tárcájának nem irodalmi szempontjairól. Be lehetne bizonyítani, hogy szerinte Leopardit is a Schwartzerbe lehetett volna csukni, mert nem tudott „jó kedvre kelni, egymásban és a világban jót, kedvest meglátni és méltányolni”. Azután a hazafiasság kérdéséről; hogy Oláh Gábor egy gyönge versében nem a talentum közepességét veszi észre, hanem a hazafiatlanságot. Fel lehetne lapozni, amit erről a kérdésről Goethe mondott Eckermannak. Sokat lehetne még írni. Az egyetlen esztétikai ítélet Rákosi Jenő tárcájában, amikor azt mondja: „vannak köztük igazán ígéretes legények, egy-egy versük a legjobbak közé tartozik, amit valaha írtak”. Milyen megdöbbentő közönyösség kell ahhoz a mai irodalom ügye iránt, hogy valaki ezt az ítéletét a gúnyolódás, a kicsinyeskedés, az élcelődés, az informálatlanság tizennégy hasábjával takarja el. Ez a beismerés nem az ő objektivitását, hanem a mi kritikánk és – restellem leírni a szót: panaszkodásunk jogosságát bizonyítja.
Nem tudom mért, nem tudom honnan ered, lehet hogy csak babona: sokan vagyunk, akik úgy véljük, hogy Rákosi Jenőnek kötelességei vannak az irodalom iránt. Ezt a kötelességét Rákosi Jenő nem teljesíti. Háromszor ennyi felfedezés sem lendítene az irodalom ügyén. De a felfedezések helyett meleg, állandó, őszinte érdeklődés, a sebtiben való informálódás helyett, igazi megértés… s akkor mindaz, ami ma az irodalomban történik, az ő dolga is volna. Akkor nem emlegetné Oláh Gábort egy napon Ady Endrével (hiszem, hogy Oláh bőszült ízléstelenségű levele már meg is győzte tévedéséről) és Szini Gyulának nem kellene öt évig várni, öt évig írnia a különbnél különb dolgokat, míg a B. H. valamelyik tehetségtelenje kiosztja neki az „ügyes” jelzőt.
(Nyugat, 1909. jan. 1. 48–51. Válasz Rákosinak eredetileg a Budapesti Hírlapban megjelent tárcájára.)
A szerző további írásai
2 / 2