Horváth Gizella
A giccs átmentése (Ujvárossy László: Gyógyító székek. Giccshelyzetrajz a kortárs művészetben)
A Művészet magányos kalandja, akár az ember esetében is, a nagykorúvá válásakor kezdődött. A Művészet nagykorúságát bizonyító oklevél címe: Az ítélőerő kritikája, és egy Immanuel Kant nevű königsbergi professzor állította ki 1790-ben. Ez a dokumentum tanúsítja, hogy a Művészet, lánykori nevén Szép, immár saját normái szerint élhet, és nem ítélhető meg más törvények szerint (sem a hasznos, sem az erkölcsi jó, vagy ne adj’ Isten, a politika normái szerint). Továbbá a Szépnek ezentúl tilos bármilyen módban kavarodni a Kellemessel.
A következő két évszázad arról szól, hogy a művészet egyre inkább begubózik saját világába, ahová egyre kevesebben tudják követni. Másrészt a gyanússá vált kellemes egyre inkább kiterjeszti saját világát: a giccs birodalmát. A 20. század elejére már mindkét hadsereg katonái jól beásták magukat a lövészárkokba: a művészet elit alakulatai és a giccs gondatlan tömegei közötti szakadék egyre mélyülni látszott.
A fordulat akkor következett be, amikor a művészek rájöttek, hogy nem csupán a tömegekkel (azaz a potenciális befogadókkal, akikért születnek a művek) veszítik el a kapcsolatot, hanem magával az élettel is, amennyiben a művészet bezárkózik a múzeumba azért, hogy csupán a szakmának szóljon és néhány jól képzett amatőrnek. A múlt század második felének jelentős képzőművészeti kísérlete azt próbálja kideríteni, hogy miképpen kanyarodhatna vissza a művészet az élethez.
Ezekről a kísérletekről is beszámol Ujvárossy László képzőművész a Gyógyító székek. Giccshelyzet a kortárs művészetben című könyve, amelyet 2007-ben jelentetett meg a kolozsvári Koinónia Kiadó. A könyv ezeknek a kísérleteknek az egyik legizgalmasabb fejezetére fókuszál: mégpedig a giccs és a művészet újraértelmezett viszonyára. Ha a század eleji avantgárd kísérletek a giccs felszámolásával próbálkoztak, a század második felében nyilvánvalóvá vált, hogy a gicscset letörölni a „piacról” nem lehet, így más módszerekkel kell ártalmatlanná tenni.
A szerző maga is átélte ezt a váltást, maga is el kellett jusson annak megfogalmazására, hogy a giccsfogyasztásba „drasztikusan beavatkozni nem szabad”. A giccsek – főleg azok szuvenír-fajtái – „a boldogság hamis életkultuszát, egyfajta mágiát”* hoznak létre. A művész kíméletes attitűdjét egy mélyen emberséges gondolat motiválja: megrontani valaki boldogságát, még ha hamis is, nem szabad.
Másrészt viszont nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a giccs „hazug valósága” ellepi és szétbomlasztja a társadalmat. Ujvárossy László konklúziója, hogy „a fogyasztói társadalomban a giccs-nagytakarítás helyett sokkal fontosabb a gyógyítás”**. Ezek szerint az, ami ma giccs és beteg, valamikor egészséges volt – és a művészetnek terapeutikus szerepet kell felvállalnia, vissza kell állítania a giccs egészségét.
A könyv három nagy részből áll: az első rész az emlékezettel és ennek speciális formájával, a szuvenírrel foglalkozik, a második leltárba veszi a kortárs művészek giccshez való viszonyulását, a harmadikban pedig a szerző saját giccsátmentési kísérleteit mutatja be.
A szerző hipotézise az, hogy a giccs olyan szimbólumrendszert használ, amely az élet mega-szerkezetéről szól (születés-házasság-halál) úgy, hogy közben a szimbólumok jelentése elfelejtődött. A szuvenírek a közvetlenül elvesztett/sohasem volt paradicsomra utalnak (a retusált esküvői kép a pár tökéletes boldogságára, a képeslap a nyaralás elbűvölő helyszínére, a szarvas agancsa a vadászat mámorító kalandjára stb.) anélkül, hogy az emlék a privát szférán túllépne, és visszavezetné az esküvőt a paradicsomból való kiűzetés mítoszához, a nyaralás helyszínét a kozmosz harmóniájához és a vadászatot az élet állandóan megújuló csodájához. Ha ezek a kapcsolatok felsejlenének, akkor a giccs hazugságként lepleződne le.
Ujvárossy László éppen ezért felhasználja műveiben a giccset, és „beavatkozik” oly módon, hogy nem szünteti meg a giccs által árasztott boldogság-érzés-emléket, de ugyanakkor egy meglepő fordulattal rákényszeríti a befogadót arra, hogy reflektáljon a giccs kimozdult állapotára.
Mit kezdhetünk például a szarvas témájával, amely az erdős tájképekben a csobogó patak fölött hajolva kikerülhetetlenül pompázik, illetve amelynek kipreparált agancsai falakat „díszítenek”? Kinek jut eszébe, hogy a szarvas az örök megújulás, az újjászületés, a Nap, sőt, Krisztus szimbóluma?
Mit tehet a giccset átmenteni kívánó művész? Fog néhány szarvas- agancsból készült, falra akasztható villanylámpát (pontosan és nem véletlenül 7 darabot), és felakasztja a falra, majd néhány őzikefejet a földre rögzít, továbbá ebbe a környezetbe felszerel két monitort: az egyiken egy igéző tekintetű férfi egy lazító szöveget ismétel, a másikon a néző, aki az odakészített kényelmes fotelben ül, saját magát látja. Ebben a „nyitott műben” a befogadó „aktorrá” válik, és reflexióra van kényszerítve: láthatja azt a folyamatot, ahogyan maga a befogadás aktusa megváltoztatja őt magát. És ha a művész szándéka valóra válik, akkor láthatja, hogy a reflexív képernyőn megjelenik az egyre derűsebb, feszültségmentesebb megértés kifejezése. Ugyanis a befogadó egy gyógyító székben ül.
* Ujvárossy László: Gyógyító székek. Giccshelyzet a kortárs mûvészetben. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2007, 14. o.
** Idem, 9. o.
