Kacsirek Ottó
Árnyjáték
(Ha két udvar között beláncolt kaput látsz,
azt kell keresned, aki a kaput állította.)
Keresdi elsőként érkezett a fehér vaskerítéssel szegett üvegverandás épület elé, ahol a találkozót rendezték. Úgy egy félórája ücsöröghetett gépkocsijában egykori általános iskolai osztálytársainak megérkezésére várva, mikor azok lassan szálingózni kezdtek. Autók fékeztek sápadt fellegeket szakítva ki az úttestet szegélyező árokpart porából, kocsiajtók csapódásai, riasztók sikkantásai tördelték darabokra a falu utcáin álmosan végigheverő nyár délutáni csendjét. Az érkező emberek egymás nyakába borultak, férfias kézszorításokban roppantak a csontok, az arcokat a viszontlátás öröme ragyogta be. Keresdi egy darabig csak nézte őket – lopva szertehullt gyermekkora cserépdarabkáit –, majd kimászott autójából és elindult feléjük. A többiek hosszasan üdvözölték az újonnan jöttet, aztán a nap perzselő sugarai elől menedéket keresve, Keresdivel együtt benyomultak az épület hűvösen hívogató belsejébe, ahol aztán szendvicseket, poharakat ragadtak, és kis csoportokat alkotva beszélgetni kezdtek. Családról, munkáról, az élet mindenkit érintő dolgairól folyt a szó. Keresdi igyekezett – még ha rövid időre is – mindenhol bekapcsolódni a csevegésbe, mígnem az egyik társaságnál a következő mondatok ütötték meg a fülét:
– Hallottátok, hogy járt szegény Homálydi?
– Miért? Mi történt vele?
– Az, amire már régóta lehetett számítani, végzett vele az alkohol.
– Ne mondd! – vágta rá döbbenten Keresdi. – Hiszen a legutóbbi találkozónkon még itt volt, és egyáltalában nem keltette beteg ember benyomását. Sőt, még dicsekedett is. Azzal hencegett, hogy annál a cégnél dolgozik, ahol a Forma–1-es autókra készítik a gumikat. Kicsit spicces volt ugyan, de tényleg büszke volt erre, ezek a szavak nem a részegek fennhangú és semmitmondó beszédkényszeréből fakadtak.
– Hát tudod, rendkívül gyorsan épült le. Bár ha jobban visszagondolok, erre utaló jeleket már jó ideje lehetett tapasztalni nála, de mivel mindennap szem előtt volt, így könnyebben elsiklott felettük az ember figyelme.
– Egy folyamatosan végbemenő változást nehezebben vesz észre az ember, mint ha csak egyes periódusaiba nyer bepillantást – fűzte hozzá valaki, mintegy önigazolásként egy még el sem hangzott váddal szemben –, de az biztos, hogy az utóbbi időben már csak árnyéka volt önmagának, s ezért kerülte is mindenki, ha tehette.
– És mikor temették? Egyáltalán, volt ott valaki közülünk? – kérdezte Keresdi, mintha nem is hallotta volna az előbbieket.
– Senki. Úgy tudom, utólag derült ki az egész, amikor már a föld alatt volt, de egyébként sem hiszem, hogy bárki is szívesen elment volna a temetésre.
– De hát együtt nőttünk fel, egy osztályba jártunk; és különben is, mi jogon mondhatnánk mi felette ítéletet?! – szakadtak ki Keresdiből a vád keserű hangjai.
– Te már nem élsz itt. Elköltöztél! Egészen másképp látsz és ítélsz meg mindent, mint mi, akik maradtunk. Te nem láttad, hogy nézett ki a vége felé. Szinte állandóan részeg volt. Ha valaki szóba állt vele, azonnal kölcsönért kezdte nyaggatni, és ha nem kapott, addig nyúzta az illetőt, míg kötélnek nem állt. Aztán már egyszerűen lehetetlen volt levakarni.
Hát igen. Aki egyszer elment innen, az vissza még jöhet, de haza már soha – gondolta keserűen Keresdi, majd szó nélkül behúzódott egy csendesebb sarokba, és miközben a redőnyrésen becsorgó napsugárnyalábok játékát figyelte a padlón, megpróbálta átgondolni és megemészteni a hallottakat. A találkozás eufórikus hangulata nyomtalanul szertefoszlott, s most úgy érezte, a szoba falai áthatolhatatlan sziklafalként veszik körül, állnak gondolatai útjába, melyek minduntalan Homálydihoz csapódtak vissza. Nem találta helyét. Gyorsan futott még pár tiszteletkört, aztán elbúcsúzott és beült autójába. Úgy érezte, most magányra van szüksége. Sokáig céltalanul cirkált a falu poros utcácskáin, s közben akarva-akaratlan Homálydiék egykori háza elé keveredett. Lassított és megállt. Érdekes módon az jutott eszébe, hogy Homálydi sohasem hívta be hozzájuk, mindig talált valami kifogást arra, hogy a kerítésen kívül várakoztassa, amíg ő valamiért berohant a házba. Még ha néhanap együtt készítették is el a házi feladatot – mert Homálydinak nem a tanulás volt az erőssége –, akkor is Keresdiéknél, vagy jó időben egy tér valamelyik padján, esetleg egy tóparti fa alatt hajoltak füzeteik fölé.
A szerző további írásai
