Dan Beáta
„Kifordítom,befordítom”... mégis mese a mese
A hol volt, hol nem volt mesei időfogalmát jelen esetben nem használja az író. Az idő bölcselkedésre invitálja az olvasót a Bab Berci köve című mesében:
„Bab Berci feddőn nézett a kőre.
– Egy kődarab ne beszéljen – mondta és megborzongott.
– Mit fintorogsz, reszketsz, rázkódgatsz? – morgott a kő. – Ahelyett, hogy boldog lennél, mert megszólítottalak. Mondj valakit, aki azzal dicsekedhet, hogy megszólította egy kő!”7
Szó mi szó, Berci megbarátkozik a kővel, és magával viszi az otthonába. A mulandó és a halhatatlan szembekerül a történetben. A kövek sorsa a hallgatás. Ha megbarátkozunk velük, megtudhatjuk, hogyan lebegnek, izzanak, iszonyú súlyoktól zsugorodnak, hogyan robbannak, lávaként zúdulnak, szállnak, robognak kőgörgetegben és elérkezik az idő, amikor már csak kopnak, fogynak, porlanak. Hősünk újdonsült barátja furcsa kívánsággal áll elő: virág szeretne lenni. Berci megrémül:
„– Megkergültél – nevetett Bab Berci –, hogy képzeled?! Nem látod, hogy a virágok puha, könnyed, színes szirmokból, törékeny porzókból, kecses bibékből vannak? Nedv kering bennük. Élnek. Ha rájuk fúj a szél, lengedeznek.”
Ugyanakkor ő fogalmazza meg a kérdést: „...lehet, hogy kőnek lenni jó, de úgy kőnek lenni, hogy közben virág szeretne lenni szegény...?”8
És virágot faragott belőle. A probléma azonban megoldhatatlan, hiába sajog a szívünk, a boldog és egyetértésben telt napokat keserű felismerés követte.
„És aztán – nyár vége felé – szomorkás, ünnepélyes hangulat telepedett a kertre, a virágok szirma összezsugorodott, elszíneződött, eljött a hervadás ideje, a fáradt szirmok ellengtek és a földhöz simultak. (...) A virág egy darabig hallgatott, aztán csendesen így szólt:
– Kedves Berci, ne haragudj! Én is szeretnék elhervadni.”9
Hol a lényegszerűség, a létet ideának, gondolatnak, természeti jelenségnek vagy tényszerűségnek kell-e felfogni? Az idő parabolikus láttatása a gyermeki lélekhez közelálló. Elszomorító a végszó, a kő visszakerült a hegyoldalba, ott aztán elhervadhat, azaz porszemmé válhat – sőt egyszer talán igazi virág lehet belőle.
Ebből a történetből kihagyták a csodás elemeket, az író egyszerű megszemélyesítéssel varázsolja el az olvasót. A kő érez, akar, vágyódik, mint mi emberek. A valós csoda bűvköre ez. Az ember hozzá van béklyózva az idő, az érzékelés világához, mert ezt tartja létezőnek.
Szembekerül a szemlélődő kő – isteni – a gyötrelmes emberi – halandó – világgal. Az idő választja el őket. A filozófus (jelen esetben a bölcs) a „gyakoriatlanság”, „életidegenség” jegyét kapja meg. Feltevődik a megragadás kérdése a létező, valamint a jó nonfiguratív szemszögéből. Az európai filozófia központi témájává vált a vita a valóság ideális vagy reális felfogásáról, és eljutunk a posztmodern megállapításhoz, miszerint a reálist a reális jele helyettesíti. A kultúripar célja az „összefüggő elkápráztatás”, amelynek termékei – filmek, tévéjátékok, talkshow-k, musicalek... – a boldog tudat (happy end) révén a manipulációs folyamat (common sense) igényét követik. Sokszor nehéz eldönteni, mi a valós, illetve mi a valósnak tűnő élethelyzet. A mese jelen esetben nem kápráztatja el az olvasót, nem tekinti célnak az örömérzet esztétikáját10, sokkal inkább a gondolatiság felé tereli a figyelmet. A manipuláció mégis sikeres, hiszen a meseíró szavai súlyos igazságokat tárnak elénk, melyekkel nehezen birkózunk meg. Igaz, a gyermeki lélek nem feltétlenül véli elszomorítónak a kősors halhatatlan, mégis elhervadásra (meghalásra) vágyódó motívumát. Számukra egy kő nem tehet mást, arra vágyik, ami lehetetlen: élő, ezáltal törékeny, szélben táncoló, igazi virág szeretne lenni, nemcsak egy hasonmás.
Az érzékelés előfeltétele a tér és idő, mert a tér egymásmellettiségében és az idő egymásutánjában megy végbe. Innen képződik a külső, illetve belső képzetek alapfeltétele (a priori képzetek): „ Nem tudjuk elképzelni, hogy tér nincs, habár igen jól gondolhatjuk, hogy tárgyak nincsenek benne. Tehát a jelenségek lehetetlensége föltételének tekintem, nem pedig tőlük függő határozmánynak.”11 (Ugyanez érvényes az időre is).
Szemléleteink szubjektív feltételei ezek, a kő szempontjából érdekes oldalát figyelhettük meg a tér és idő tapasztalásának. Csak azáltal válik érzeteink sokfélesége tapasztalattá, hogy térben és időben elrendezzük. A mi esetünkben a kő változtat térbeli helyzetén, ezáltal más sorsot szeretne „elrendeltetni” magának. Ám figyelmen kívül hagyja az objektív, illetve szubjektív fogalmak eltérő szükségszerűségét.
Az egyes szubjektív nézeteket, érzeteket objektívvá kell tenni, vagyis visszavezetni szükségszerű és általános szabályokra, mint ahogy éppoly sok különböző tér és idő lenne, mint ahány érzékelő egyén. A tér és idő szavaink csupán fogalmak, de nem empirikus12 képzetek, ezáltal szubjektívek, amit Lázár Ervin tökéletes példázattal láttat. Az ember egyik képessége, hogy önmagáról és másokról értelmes kijelentéseket alkot. A kő esetében beszélhetünk ugyan értelemről, de az érzékelés mindenekelőttinek tekinthető. A kő világa nem tekinthető élőnek, igaz, élő dolgok veszik körül. Ő a halhatatlan, emberöltőt átlépő idődimenziót szimbolizálja, mégis vágyódik az emberi lét, az élő világ szépségének megismerése után. Költői felismerést tár elénk a mese. Az elvágyódás az emberi mivolt alapjellege, ezáltal az író beavatja a követ, felemeli az élő-érző lények sorába.
A szerző további írásai
2 / 3 
