Jaskóné Gácsi Mária
Asszonyi sorsok - Csehov Aranyos! és Kosztolányi Erzsébet című elbeszéléseinek összehasonlító elemzése
»Ivan Petrovics ma kiszenvedett baleset következtében, várjuk rendelkezését demetés gedden«.
Így állt a sürgönyben: »demetés gedden«, és még valami érthetetlen szó…”
Amikor odáig értem az olvasásban, hogy „Három hónap múltán egy alkalommal templomból jött haza Olenyka, mély gyászban, mélységes szomorúságban. Úgy esett, hogy vele együtt jött meg, szintén a templomból, egyik szomszédja, Vaszilij Andrejics Pusztovalov…”, már sejtettem, újabb házasságkötésre kerül a sor. Igazam lett: „Nemsokára eljegyezték egymást s aztán megvolt a lakodalom is. Ez is jó házasság volt.”
Olyan ismerős ez a történet! Házasság, temetés, újabb házasság. Csak nem lesz újabb temetés is?!
De igen! Alig másfél oldal után azt találtam, hogy: „Igyen éldegélt a Pusztovalov házaspár csendben, békében, szeretetben, tökéletes egyetértésben teljes hat esztendeig. Hanem egyszer Vaszilij Andrejics télnek idején a telepen, teától felhevülve, sapka nélkül ment ki fát kiadni – megfázott s megbetegedett. A legjobb orvosok kezelték, de állapota nem javult és négy hónap múlva meghalt. Olenyka ismét özvegyi gyászt öltött.”
Hiszen ugyanez a sors jutott Erzsébetnek is! Az imént olvasott másik könyvbéli novellában. Gyorsan olvastam tovább. Vártam, hogy hamarosan feltűnik Olenyka életében is a harmadik férj. De nem került sor újabb házasságkötésre. Ott volt viszont „Szmirnyin, katonai állatorvos – az a fiatalember, aki most a szárnyépületet bérelte.” Aki már Pusztovalov életében is be-benézett Olenykához, amikor annak férje „fáért utazott a mogilevi kormányzóságba”. „Mesélgetett neki erről-arról, vagy pedig kártyáztak, így kicsit elszórakozott Olenyka. Legérdekesebb volt, amit saját családi életéről mesélt neki az állatorvos: ő tudniillik már házasember volt, volt egy fia is, de elvált, mert a felesége megcsalta és most gyűlölte az asszonyt és havi negyven rubelt küldött a fiának tartásdíj fejében. Olenyka sóhajtva hallgatta, úgy megsajnálta az elvált férjet.” Lehet, hogy más is történt közöttük?! Ha igen, a lelkük rajta…
Mindenesetre Pusztovalov halála után hat hónappal Olenyka levetette a gyászfátyolát, és újra kinyitotta ablakának redőnyeit. „Olykor reggelenként már láthatták a piacon, amint szakácsnőjével bevásárolt, de hogy miképpen élt otthonában – csak találgatták a jószomszédok. Például abból lehetett következtetni egyet-mást, hogy a kiskertben az állatorvossal üldögélt most teázgatva, az olvasott fel neki az újságból, s amikor Olenyka egyszer egy hölgyismerősével találkozott a postán, így beszélt:
– Minálunk a városban nincsen rendes állategészségügyi felügyelet, ebből származik a sok betegség. … Most az állatorvos gondolatait ismételgette s mindenről annak véleményében osztozott. Világos – nem élhetett egy évig sem szívbéli lekötöttség nélkül és új boldogságát a szárnyépületben találta meg.”
Megvan tehát a harmadik férfi Olenyka életében is. Ezzel a férfival nem kötöttek ugyan házasságot, és „…sem ő, sem az állatorvos nem szóltak senkinek a viszonyukban beállott változásról, sőt rejtegetni is iparkodtak, de ez nemigen sikerült…” S ha az állatorvos időnként haragosan megdorgálta, mert az asszony akkor sem tudta megállni, hogy beleavatkozzon az ő dolgába, amikor kollégáival szakdolgokról beszéltek, akkor Olenyka „könnyek között ölelte meg, bocsánatért könyörgött s mindketten boldogok voltak”.
Erzsébetnek az első házasságában „egy fia született. Akkor az lett a mindene. Dalolgatott neki, muzsikált a fésűn, ajnározta. Éjszaka, ha moccant, riadtan ugrott ki az ágyból, betakargatta. Egy-egy szavát, szokását évekig emlegette.”
Olenykának ezzel szemben nem született gyermeke. Pedig amikor még Pusztovalov élt, és Olenyka „suttogva elmesélte neki az állatorvos szerencsétlen házaséletét, … mindketten sóhajtozva és fejcsóválva beszéltek a kisfiúról, aki valószínűleg búsul az apja után, azután – valami különös gondolattársítás következményeképpen, mindketten a szentkép elé álltak, s földig hajolva kérték az istent, adjon nekik is gyermeket.”
Erzsébet mindhárom férjét eltemette, és egyetlen fia is eltávolodott tőle. Olenyka Szmirnyinnel való boldogsága sem bizonyult tartósnak. „Az állatorvos ezredét áthelyezték, s ő is elutazott az ezreddel együtt igen messze, valahová Szibériába. Olenyka egyedül maradt. Most már teljesen egyedül. Az apja rég meghalt…” Micsoda sorscsapás! Nem maradt más a közvetlen közelében, csak szakácsnéja, valamint Briszka, a fekete macska… „Olenyka háza megfakult, fedele megrozsdásodott, fészere düledezett s egész udvarát benőtte a dudva, meg a szúrós csalán. Olenyka maga is megöregedett, hajdani szépségéből mi sem maradt.”
Itt akár véget is érhetne a történet. Ezzel szemben sok-sok év elteltével Olenyka életében ismét felbukkan az állatorvos, ráadásul az egész családjával: tízéves fiacskájával és feleségével, akivel időközben kibékült. Olenykának ettől kezdve ismét van kiért élnie. Szásenykában, az állatorvos gimnazista fiában leli meg a boldogságát, akit ezúttal az édesanyja hagy magára, és akinek az apja sem ér rá különösebben a gondját viselni. Olenyka retteg ugyan a gondolattól, hogy a fiút elveszik tőle, de ezt a félelmét újra meg újra sikerül elnyomnia magában. A novella végére érve azzal a jóleső érzéssel fejeztem be az olvasást, hogy Olenyka bizonyára élete végéig a legnagyobb lelki békességben élhetett házában, hiszen „előbbi érzelmei közül egy sem volt ilyen mély, soha nem adta oda szívét ilyen feltétlen megadással, ilyen önzetlenül és ilyen boldogan, mint most, amikor az anyai ösztön hatalmasodott el rajta egyre erősebben. Az életét adta volna ezért az idegen gyermekért.”
Újra elővettem az Erzsébet című novellát, és elejétől végéig ismét elolvastam.
Erzsébet életét tizennyolc éves korától haláláig követhetjük. Első férje egy bácskai földbirtokos. „Ez afféle nyájas óriás volt, két fejjel magasabb nála, tagbaszakadt, izmos. Ha belépett valahová, tele lett vele a szoba. Táncolt a megyebálon, verte az asztalt, sírva vigadott. Pogány mulatozás közben beleharapott egy üvegpohárba, apró szilánkokra rágta. Arcán bronzmosoly ragyogott. Feleségét fél karjára emelte, mint a pelyhet.” Ezt a férjét vízkeresztkor agyvérzés vitte el. Gyors, kíméletes halál. „Erzsébet egyedül maradt kilencéves kisfiával. Gazdálkodni próbált a birtokon, de rokonai tanácsára inkább bérbe adta, s felköltözött Budapestre.”
A szerző további írásai
2 / 5 
